Adjam fel, hogy valaha boldog lehetek az egyetlen igaz szerelmemmel aki viszont is szeretne?

Elképesztően szeretethiányos vagyok, soha senki nem törődött velem barátnőjeként, soha senkinek nem voltam élete szerelme, senkinek nem voltam az élete értelme, mindig csak egy valaki a sok közül vagy csak dugni lennék jó vagy csak lelki szemetesnek. Mindennapjaimat ez a keserűség tölti ki, hogy senki sem szeretett igazán és valszeg nem is fognak, főleg olyan nem aki törődésére igazán vágynék. Aki kedves velem az csak azért, hogy megdughasson vagy azért mert alapból olyan és nem nekem szól ez, közben meg képtelen lenne barátnőjeként szeretni. Bánom, hogy nem halva születtem. Beleőrülök. Utálom ha húsként kezelnek de kénytelen vagyok ennyivel beérni ha egy kis törődésre vágyom. Még ez is rengeteget jelent. Mégsem adom magam minden jöttmentnek, mert az undorító lenne...

Legrosszabb, hogy már megtaláltam azt aki nekem tökéletes lett volna, pedig az igényeim magasan vannak. Vagyis számomra nem magas, mert egy életre keresek társat, nem érem be felszínes kapcsolatocskákkal, nem úgy állok hozzá, hogy mindegy csak legyen valaki. Éreznem kell, hogy ő kell és senki más. Érzem ezt vagyis más iránt nem tudnék így érezni. Mintha a pokolban lennék. Mások a házasságot nem gondolják olyan komolyan amennyit jelent nekem egy kapcsolat...

Minek belekezdeni ha úgyis vége lesz, úgyis csak egy jelentéktelen senki leszek mindnek, egy pótolható, bármikor eldobható senki.

21/l