Hogy bírjátok a magányt?

Férfiak, akiknek még soha nem volt senkijük! 2 megoldás létezik:

1. gyűjtsetek pénzt, és menjetek el plasztikai műtétre,

2. gyűjtsetek pénzt, és hódítsatok azzal.

A nőknek ugyanis csak a külső és a pénz számít, semmi más. Én az 1. megoldást választom sztem, mert akiknek a külső számít, azok átlagban egy fokkal normálisabbak, mint akiknek a pénz.

00:05 vagyok

Engem anélkül vágtak taccsra, hogy sikerült volna összejönni velük. Valahogy mindig a finishben kapok defektet.

Magamra nézve finishnek tekintem azt, ha sikerülne öszejönni, "járni" valakivel, holott tudom, hogy ez közelsem a célállapot. Számomra viszont egy lélektani pont lenne, amin át kéne lendülnöm a továbblépéshez.

Szeretném már megérezni azt, hogy van egy valaki, akivel megoszthatom érzéseimet, kézen fogva sétálhatok vele, megölelhetem stb. Időnként úgy érzem, hogy ez csak álom marad számomra: kb. annyi esélyt látok a megvalósulására, mint hogy ötösöm legyen a lottón.

Próbáltam már nem görcsösen is, olyan is volt, hogy a lány jött oda hozzám, de így sem működött.

Az a baj, hogy mindig elbizonytalanít valami. Mindig begörcsölök, pedig mindig megfogadom, hogy ezúttal nem fogok görcsölni. A lányok is mindig elbizonytalanítanak, úgy érzem, össze van esküdve ellenem az egész női társadalom, mert ez a gyenge pontom. Nem bírom elviselni a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot.

Mikor a legkisebb jelét is látom annak, hogy esetleg már nem érdeklem annyira, már elbizonytalanodok és nem tudom merre tovább. Lehet, hogy túl későn lépek, lehet, hogy nem mérem fel megfelelően a helyzetet, nem tudom.

Ennyi kudarc után már hányingerem van az egésztől.

20 éves nő vagyok. 2 éve nem volt kapcsolatom, előtte voltak férfiak, akikkel úgymond kapcsolatban voltam, de csak egybe voltam szerelmes. A többit sem vágtam át, tudtak róla, ahogyan azzal is tisztában voltak, a szerelem nem feltétlenül a mozgatórugója egy kapcsolatnak. Szóval 2 éve egyedül vagyok, bátran állítom, egyáltalán nem hiányzik nekem a párkapcsolat. Azóta is voltak férfiak, akik cicáztak velem, én pedig velük, de az én akaratomból nem fordult komolyabbra a dolog. Imádok egyedülálló lenni - főleg, hogy nagyon spontán életet élek. Oké, tudom, a párkapcsolat - vagyis egy jó, egészséges párkapcsolat - nem arról szól, hogy percre pontosan elszámoljunk az életünkkel a másiknak, mégis jobb nekem ez így. Ha úgy tartja kedvem - és a körülmények engedik -, kiruccanok csak úgy a barátokkal egyet külföldre, ha sokáig elmaradok, nem kell senkit felhívni, hogy hol vagyok, mit csinálok, kikkel, mikor érek haza... Szóval nekem ez így tökéletes.

Ez persze nem azt jelenti, hogy örökké egyedül szeretnék maradni. Viszont még nagyon fiatal vagyok, mint már írtam, 20 éves.

Az űr betöltésére semmit sem csinálok, mivel nincs űr. Jó, értem a kérdés... Tanulok, vásárlok, bulizok, tombolok, ismerkedek (másokkal és ÖNMAGAMMAL IS). Tényleg, az ismerkedés... Nos, nyilván akkor is "szabadna", ha lenne párom, bizonyos keretek között. Lehet, hogy most is megismerkedek 1 fiúval, sétálni akarunk a Duna partján - semmi szex, viszont meghitten, egymást megismerve, beszélgetve. Ezt egy kapcsolat mellett lehetetlen lenne kivitelezni - vagyis lehetne, dehát na -, így azonban az ilyesfajta igényeimet is simán kielégíthetem.

Hozzátenném, én sosem voltam az hősszerelmes típus, akkor sem, mikor szerelmes voltam. Fiatalként a saját szabadságomat, boldogulásomat többre tartom.

Számomra a szerelem olyan állapot, amely kis időnyi boldogságot okoz megszorozott szenvedéssel, kétségbeeséssel, rettegéssel. Mert akárkinek akármilyen jó kapcsolata van, akármilyen szerelmes, ezek a dolgok igenis benne vannak.

"Hozzászoktam... szar az élet :|"

Ehhez annyit fűznék, hogy szerelem nélkül is élet az élet, és szép is! ;)

"..a szerelem olyan állapot, amely kis időnyi boldogságot okoz megszorozott szenvedéssel, kétségbeeséssel, rettegéssel."

tökéletesen egyetértek ezzel a sorral!!

Ezért vannak annál fontosabb, tartósabb dolgok is. Amik amúgy több gyönyörrel is járnak.

De már hozzászoktam, a világ borzasztóan szerelemcentrikus (nem, nem szexcentrikus, szerelemmel még mindig több dolgot eladnak), az én hozzáállásom pedig nem normális. :D Még szerencse, hogy még a tudomány sem olyan merész, hogy körülhatárolja a normális fogalmát.