Túlreagáltam? Szóba hozzam? Felejtsem el?

A férjem nagyon finnyás, a kezdetektől tudom. De annyira, hogy fintorogva elfordul, ha pl az akváriumban kakil a hal. A gyerekünk születésénél bent volt ugyan, de inkább kötelességtudatból. Később kérte, hogy ne kelljen pelenkáznia - pótolta mással, nem gond. Jó férj, gondos és szerető apa, szeretjük egymást.

Újra terhes vagyok, a 10. hétben. Kombinált teszt előtt ránéztek UH-val a magzatra, iszonyatosan stresszeltem előtte, már hallottam ilyenkor a "sajnos nincs szívhang" mondatot. Éjjel rémálmom volt róla, amúgy is pocsékul vagyok végig...

Mindegy is, most minden rendben. Megkaptam a kis UH képet, kint mosolyogva odatettem a férjem elé, hogy íme, minden oké. Erre vicceskedve grimaszol, hogy nagyon örül, de ezt (már ti. a képet) nem kellett volna látnia.

Mondom, miért? Mi a baj?

Nincs baj, csak ő nem bírja az "ilyesmit".

De nem értem, ez a gyereked, természetes dolog...

Az is természetes, hogy mindenki sz@rik, de arra sem kíváncsi.

...

Micsoda...?!

Kitört belőlem az anyasárkány, kiosztottam, hogy gondolja át, mit mond, ő meg védte köreit, hogy nem tudja észérvekkel megmagyarázni az érzéseit, különben is minek kellett ezt a témát erőltetnem (!!). Mondom, szerintem nagyon gyorsan csukd be a szád, mielőtt tovább rontod a helyzetet!

Nagyon felzaklatott. Mintha véres tampont vagy ilyesmit mutogattam volna neki, plusz még neki áll feljebb. Tudom, hogy finnyás, kímélem az undi részletektől, de ezzel átlépett egy határt: a kicsi magzatot a sz@ráshoz hasonlítani... Nyilván nem GONDOLJA így, csak extrém hülyén választotta meg a szavait, de minimum egy őszinte bocsánatkérést elvárnék.

Azóta nem tudtunk beszélni, már lement az első gőz az agyamról. Nem tudom, szóba hozzam-e vagy tekintsem nyelvbotlásnak és inkább hagyjam annyiban.