Jogosan vagyok féltékeny? A páromnak van gyereke a volt felesegetől, a gyerek rendszeresen itt van, bármikor amikor megbeszélik, ez nem is zavar, de én kívülállónak érzem magam,

#11-es és akkor még nem beszéltünk a nagyobb dolgokról sem. Pl szülinap beiskolázás stb.

Aki gyerekes pasival jön össze annak tudnia kell hogy két felé fog menni a pénz és a figyelem is.

Ez ennyi. Nincs opció. Gondolom ez a pasi volt a legjobb az összes közül ezért kellett kölykökkel meg exanyucival.

Sokadszorra tedszed fel ugyanezt a kérdést, mindenféle előrehaladás nélkül.

Nem fog megszűnni, mert ennek a helyzetnek eleve létre sem lett volna szabad jönnie.

Nem lett volna szabad két hét után odaköltöztetni téged a férfinak, mert a gyerek megléte annál sokkal nagyobb felelősséget kíván, hogy mindenféle félidegennel szennyezze az életét az apja, neked pedig hiányzott az a minimális önismeret és belátási képesség, amivel fel tudtad volna mérni, hogy mivel jár számodra egy elvált gyerekes férfival az együttélés.

Ez már induláskor bukott projekt volt, amit teljes katasztrófává az tehet, ha erre még közösen is vállaltok egy gyereket.

Lehet kicsit offtopic de leírom, mert szerintem sok dologra rávilágíthat. A sztoriban én vagyok a gyerek, bár már rég nem vagyok gyerek.

17 voltam amikor a szüleim elváltak, 30 év után. Eleinte még képesek voltak egymás társaságában meglenni, ha volt valami családi esemény pl.: szalagavató.

Aztán ez odáig fajult, hogy az egyik nem köszön a másiknak ha meglátja az utcán vagy valahol. Az egyik levegőnek nézi a másikat. Diplomás, értelmes, felnőtt emberek, akik több évtizedet éltek le egymással. Odáig fajult, hogy évekig az egyiknek nem is mertem beszélni a másikról, de csak említés szinten sem.

Amikor először diplomáztam, az egyik szülőm kijelentette, hogy ő nem is akar úgy jönni (életem egyik legfontosabb eseménye), hogy a másik is ott lesz, pláne ha párostul. Ja, mert hogy az új partnerek utálva vannak (nem mondom, hogy nem okkal). Nem párostul jött senki, mert nem volt annyi hely, meg igazából semmi közük nem volt hozzám. És annyi hely meg ember volt, hogy nem is nagyon találkoztak (végül eljött mindkettő), de egy rohanás volt, hogy gyorsan az egyikkel lőni pár fotót, hogy addig a másikkal ne találkozzanak, stb.

Itt már jópár év eltelt a válás után, de hiába..

Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mi van ha majd egyszer pl.: lesz esküvőm akkor melyiket hívom meg? Párostul vagy nem párostul? Mert ha az egyik párostul jön, akkor a másik vagy nem jön el, vagy állati feszültség lesz vagy valami.

Vagy csináljak két esküvőt, na de kinek van arra pénze, kedve, energiája stb.? Ez nekem mondanom sem kell, hogy baromi rosszul esik, hogy a szüleim ennyit nem tudnak a gyerekükért megtenni, hogy normálisan kezelik a kialakult helyzetet.

Szóval röhejesnek tartom, még egyszer hangsúlyozom, hogy két értelmiségi emberről beszélünk, akik nem tudnak meglenni egy légtérben egymással.

Szóval, ebből csak annyi lehet a tanulság, hogy az nagyon is jó dolog, ha két felnőtt ember bár elvált ÉS van gyerek/gyerekek, tudnak értelmesen kommunikálni egymással és a gyereknek nem kell ketté szakadni.

Mert majd jönnek az olyan fontos események mint az érettségi, diplomaosztó, esküvő, esetleg unoka születése később és marha rossz érzés, hogy a két szülőd nem tudja a kedvedért egy pár órára, estére vagy egy napra túltenni magát a saját sérelmein, nem képesen ha nem is beszélni pár szót egymással, de legalább köszönni egymásnak és meglenni egy légtérben.

A Te problémádat ez nem fogja megoldani, megjegyzem szerintem a gyerek is sokkal jobban el tud fogadni, ha látja, hogy nem te szítod a rossz viszonyt a szülei közt és nincs is rossz viszonyuk. A kapcsolatodra is jó hatással lehet.

"engem meg semmi nem köt össze a párommal ... valamikor megszűnik bennem ez a senki vagyok érzés"

Miért érzed ezeket?