Nők, ti természetesnek érzitek, ha az életeteket nagyrészt a férfi finanszírozza?

Én viszont éltem hosszú, boldog házasságban.

Az életben eszébe nem jutott egyikünknek sem, hogy ki keres többet, az nem odavaló kérdés.

(azt hiszem én keresetem jóval többet: -a családnak!)

Persze vannak élősködő nők / férfiak, - de én nem látom, hogy valóságban ez a kérdés olyan sűrűn vetődne fel.

Akik már házasságot is kötnek, ennél kicsit mélyebben akarják a másikat.

Minden ember, kapcsolat és házasság is más.

Én jóval többet keresek tanár feleségemnél. Soha egy percig nem éreztettem ezt vele, mert nem magamnak keresek, hanem nekünk, a családomnak, hogy nekünk jobb lehessen. Mindent megadnék a gyerekeinknek. Ha cipőt vesz azt a közös pénzünkből veszi. Ha megtervezi a nyaralást- telelést, akkor azt is a közös pénzből teszi.

Ha nagyon sarkítani szeretnénk, akkor én teszem az anyagi javakat a családunkhoz, ő pedig minden mást. Miatta lett otthon a házunk. Mikor megismertük egymást, még csak 12 évesek voltunk, rá 10 évre jöttünk össze. Együtt jutottunk idáig, közös erőből.

Nekem személy szerint nem is kellene olyan nő, aki ennyire feminista. Igazából, nem hiszek az egyenrangúságban, csak az egyenjogúságban. Nálunk működik, mert mindkettőnknek ez a jó.

41/F

Én jóval kevesebbet keresek a férjemnél.

Bár az egyetemen ismerkedtünk meg, később ő sokkal többre vitte, mármint anyagilag. Több millió a havi bevételünk. Nem érzem magam eltartottnak.

Semmit nem veszek természetesnek az életben, így nem lehet élni. Hálásan, alázattal, józanul igen.

Mi egy család vagyunk és még nagyon sokan így élnek körülöttünk.

Más kérdés, hogy senkinek nincs beleszólása, joga ítélkezni meg pláne nem. Eddig két emberrel hozott össze a sors, aki a szemembe mondta azt amit te leírtál, Kérdező. Egyik sem ismert minket és egyik sem volt ilyen helyzetben mint mi.

Én egy koliban élek a párommal, de szülői támogatás nem nagyon áll mögöttünk, úgyhogy elkezdtünk diákmeló után keresgélni. Neki sokkal hamarabb összejött, mint nekem. Az a kb 3 hét, míg én otthon ültem a fenekem, ő meg melózott, maga volt a pokol.Egy kitartott, eltartott p!csának éreztem magam, és ebből alakult ki olyan szituáció is, hogy zokogtam neki, hogy nem érek fel hozzá, nem tudok beleadni a közösbe, stb.

Szóval én ezt eleve nem viselném jól.

Viszont ha a párom mondjuk havi szinten keresne 300 ezernél többet, lehet én is beérném annyival, hogy otthon háziasszonykodom.

Azért nem éri meg ilyen kérdéseket feltenni amúgy, mert neked fogalmad nem lehet, milyen a kapcsolatuk. Ismerek olyan nőt, akire szintén illik a leírásod, otthon van, vásárolgat, nincs munkája... és mindezt azért, mert a pasi megmondta neki, hogy nem szükséges dolgoznia.

Tök felesleges mások életén csámcsogni.

"a páromnak is elmagyaráztam már párszor, hogy az ő dolga vinni valamire, neki kell karriert csinálni, mert én nem fogok, nem lehet egyszerre karriert csinálni, 2 gyereket felnevelni (amit szeretnék), háztartást vezetni (ráadásul tisztaságmániások vagyunk), én ezek mellé maximum egy részmunkaidős állást fogok bevállalni, valószínűleg azt sem az amúgy elég stresszes szakmámban."

Oké, hogy amíg kicsik a gyerekek nem lehet, de utána? Amikor már óvodás korúak 4-ig így is, úgy is az óvodában, majd később az iskolában ülnek. Akkor mit csinálsz majd otthon a félmunkaidős állásod mellett, malmozol?

Miért csak a te feladatod lenne a háztartás, ha mindketten dolgoznátok?

Aztán majd koppansz egy szép nagyot, amikor a párocskád otthagy, mert ha olyan beállítottságú, hogy karrierre vágyik, lehet egyszercsak értelmesebb nőre is fog vágyni, mint egy egész nap otthon heverésző lusta tehénre, aki csak a hisztit veri, hogy ő ugyan nem fog többet dolgozni... de hát ízlések és pofonok. Ne kényelmesedj bele.