Szerintetek mit tegyek?

Akkor lenne esély a kapcsolatra, ha mind a ketten tudnátok engedni. De ahogy írod, a párod ragaszkodik hozzá, hogy a szülei lakóhelyén éljen.

Őszinte leszek, én biztos, hogy nem adnám fel az életem, az állásom, azért, hogy falura költözzek, a párom rokonaihoz... És nem mellékes az sem, hogy két hetente egy hétvégén képtelen csak veled foglalkozni, azt az időt is a családjával akarja tölteni. Ez elég beszédes. Én biz

Nagyon sajnálom, de szerintem ennek így nincs jövője. Valakinek engednie kellene, persze, de ki áldozza fel az igényeit a másik kedvéért? És ha meg is tenné, érezné azt egyfolytában, hogy a másik miatt nem úgy él, ahogy szeretne? Vajon akkor is boldog,működőképes kapcsolat maradna?

Úgy akartok közös jövőt kezdeni, hogy már a legfontosabb dologban sem juttok dűlőre, hogy hol.

Aztán ott van még az a nagy probléma, hogy a párod nem akar leszakadni a családjáról. Szerintem ennél nagyobb visszatartó erő nem lenne számomra. Gondolj csak bele, nagyival együtt élni? Te buliznál, ő meg pihenne. Hétvégén te pihennél, ő meg nyaggatna, hogy kertet kellene kapálni? Aztán mi van, ha jön a baba. Nem ismerem anyósodat, nem tudom, mennyire akarna belemászni az életetekbe, de általában a szülők és a nagyszülők ritkán értenek mindenben egyet a gyerekneveléssel kapcsolatban.

Akkor a párod ki mellé fog állni?

Írásod alapján nagyon önálló, határozott személyiségnek tűnsz. Hogy viselnéd, ha a nagyi megmondaná, hogy az ő házában az van amit ő mond?

Szerintem a vidékre költözéssel életed legnagyobb hibáját követnéd el. De a párodat sem lehet belekényszeríteni egy pesti panelba, ha neki a vidék jelenti az otthont.

Sajnos szerintem ez így csak időhúzás, egyszerűen nem fog működni.

nekem volt egy pont ugyanilyen problémám még évekkel ezelőtt.

az akkori barátom egy Bp. melletti kis városban élt, szülői házban, kb nulla elköltözési eséllyel. szerettem nagyon, jól megvoltunk.

én született bp-i vagyok, itt képzelem el az életem, kaptam is egy lakást pont azelőtt hogy összejöttünk a sráccal. mondtam neki, meg is mutattam a kecót. nem láttam rajta a kitörő lelkesedést.

engem már a gondolat is megfojtott hogy egy napnál többet abban az álmos kis városban töltsek, ráadásul a szülei nyakán.

ő pedig folyton fikázta pestet, csak dolgozni járt be a fővárosba, nálam is max hétvégéket töltött el.

rájöttünk hogy egyikünk sem tud engedni, akármennyire is szeretjük egymást. mert az egy dolog hogy a pároddal lehetsz, de ha nem érzed jól magad ott ahol élsz, akkor megette a fene az egészet.

szakítottunk, nagyon fájt mindkettőnknek.

de hogy happy end legyen, azóta egy igazi nagyvárosi pasi lett életem párja, imádja a lakásomat, szinte első perctől együtt élünk, és már jegygyűrűnk is van.

ha elfogadod a tanácsomat, akkor nem húzod az időt, hanem fájdalmas búcsút intesz a fiúnak.