Ez nem ciki egy feleségnek?

Nem lehetsz túl tapasztalt gyakirozó, ha ezt a kérdést itt tetted fel és nem engeded el. Nem olvastam végig ezt a rengeteg hozzászólást, a tieidbe csipegettem csak bele. Engedd el.

Azok az emberek, akik hasonlóan gondolkoznak, nem terítik ki a kártyáikat (főleg nem itt), mert azonnal beléjük áll mindenki.

Én őszintén szólva nagyon megörültem neked! A kérdésnek is, mert ezen még nem gondolkodtam és hirtelen nem is igazán tudnék rá válaszolni. Az alap felfogásomat viszont összefoglalom.

Nő vagyok. Tiniként végighallgattam egy telefonbeszélgetést, amit nem kellett volna. Anyu telefonált apuval, sírva. Lebukott, hogy szeretője van. Én sosem kérdeztem rá nyíltan, őröltem magamban a helyzetet, ők pedig sosem ültek le velünk erről beszélgetni. Éreztük, hogy van valami a levegőben, de mindenki magában tartotta. Valószínű ez egy nagyon rossz taktika volt, de az a küzdés, amit anyukám szemében láttam, egy életre belém ivódott és az a kép, ami édesapámmal kapcsolatban szilánkjaira holott, valamilyen szinten összefoltozásra került azáltal, hogy végül kitartott a család mellett. Valahova erre a helyzetre vetítem vissza azt, amiért én merőben máshogy gondolkozom dolgokról. Ugyan brutálisan megtört az a fél év, de valahogy embertelen keménységre tettem ebből szert, hiszen láttam, hogy ki lehet ebből jönni és lehet szemléletet váltani.

Sok idő eltelt és én mindig egy fiús csaj voltam, a srácokkal lógtam, láttam ők hogy viszonyulnak a szexualitáshoz. Majd egyetemre mentem, mérnök lettem, szintén zömében srácok társaságában töltöttem a mindennapjaimat, aztán a munka világában meg már férfiakkal. Könnyen megtalálom a hangot azzal a korosztállyal is, akik apáim lehetnének. Rengeteg kötetlen megbeszélésen, szakmai úton, stb. jártam. Nem is gondolná az ember ilyen alkalmakkor mennyi minden derül ki a kollégáiról, vagy éppen idegen beszélgetőtársakról.

Mindezek mellett én sem voltam soha egy kitartó egyén, 2-3 éves kapcsolat után már mindig hajtott a vérem és rengetegszer elgondolkodtam rajta, hogy velem valami nem oké, én nem vagyok alkalmas a párkapcsolatokra. Biztos túlzottan beivódott a férfi vérvonal. :D Viccet félretéve az utolsó szakításomat nagyon nehezen éltem meg, egy házas férfi szeretője lettem, elég tartósan. Nekem jól jött a kötöttségek nélküli testiség, neki pedig jót tett némi színfolt. Nagyjából ugyanazokat mondta el a házasságáról, mint te, illetve saját belátása szerint sokkal jobb volt a viszonya a feleségével, amíg elkísértük egymást az utunk egy részében.

Ez az egész valahogy azt hozta ki belőlem, hogy a 20-as éveim közepe felé már teljes mértékben úgy gondoltam, hogy nem lehet leélni egy életet egy valakivel hűségben egyik fél részéről sem és igazából nem is látom, hogy miért kéne erre kényszeríteni bárkit is. Illetve helyesbítek. A férfiak szerintem alapból nem képesek erre és akkor már én sem tartottam alkalmasnak magamat ilyen jellegű párkapcsolatra.

Ez a nézetem vonzotta a gyökereket, mert azt gondolták mellettem akkor mindent lehet. Hát nem. Megtanultam csendben maradni. Aztán találtam egy olyan férfit, akihez nem csak vonzódtam és nem csak a személyiségünk klappolt meglehetősen durván, hanem valahol finoman közelíteni is kezdtek az ez irányú elveink egymáshoz. Ma már a férjem, akiben maximálisan megbízom, mert nekem a bizalom nem a testiségen alapszik. Abszolút nem hiszek abban, hogy soha az életben nem fog jönni egy "fellángolás", ami "elviszi őt". Nekem az az elvárásom, hogy mindig legyen észnél és pontosan tudja a dolgok helyét! Amíg ez így van, addig pedig egyáltalán nem hiszek abban, hogy ezt magamra kellene vennem, sőt fel kellene rúgnom miatta a közös életemet vele. Ezt nagyjából ő is így gondolja oda-vissza.

Egyetlen egyszer beszéltünk erről nyíltan párként egy másik párnak és azt szerintem életem végéig bánni fogom. Egyáltalán nem értették meg az elveink lényegét. Megkaptam azt, hogy én egy önbizalomhiányos csaj vagyok, aki annyira a béka hátsója alatt jár, hogy mindent elvisel. Nem, szerintem pont az önbizalmamnak köszönhető, hogy képes vagyok bizonyos dolgokat elfogadni és kezelni a kapcsolatomban. Megkaptam, hogy ez egyenes út a kapcsolatunk halálához. Megkaptuk, hogy nem szeretjük egymást. Megkaptuk, hogy túl fiatalok vagyunk még ilyen megkeseredettséghez.

Hát ilyen jelzőket kap az, aki kicsit is másként gondolkozik, mint az átlag. Azzal senki nem törődik, hogy kettőnk kapcsolatáról van szó, szigorú szabályokkal játszunk, ami mindkettőnk számára tökéletes. Véleményt lehet alkotni, csak nem érdemes. Én is leszólhatnám más "tökéletes" kapcsolatát, de nem teszem, mert semmi közöm hozzá.

Szóval aki kicsit is más, az elítélendő... és ahogy én is megfogom kapni ehhez a hozzászólásomhoz a 0%-ot, úgy itt te sem fogsz ilyen felvetésekre normális választ kapni. :)

Tőlem sem kaptál tudom, de lerohadnak az ujjaim és annyi mindent tudnék még mondani.... :D

Ja és még anyit: nem tudom ismered-e a Férfihang címú oldalt, ezen a fórumon már megannyi problémát olvastam, ettől még ddurvábbakat is, rengeteg korodbeli, élettapasztalatta lteli fickó segít egymásnak, nagyon intelligens módon. Én 25 évesen találtam erre rá, és rengeteget adott ahhoz, hogy a nőkhöz hogyan is kéne hozzáállni. Alaptanács: nőktől férfiként párkapcsoalti tanácsot SOHA ne fogadj el, csak férfiakat kérdezz, be is linkelem. Regisztrálsz, és mehet a fórumozás, biztosan fog segíteni:

[link]

Üdv, én voltam a 30f, és a 2 előző komment (én is mérnök vagyok)