Ha kielégít az álmodozás férfiakról és a valós hús-vér férfiak kiábrándítóak számomra, akkor felesleges kapcsolatba erőltetnem magamat?

23 éves, 100% hetero lány vagyok. Sosem volt párom. Valahogy sosem fogott meg senki. Lehet, hogy velem is van baj, hisz alig ismerkedem, sokszor kapásból elutasítom a másik nemet, ha ismerkedni próbálnak, lekoptatom őket.

A kinézetem jó, életem a párkapcsolati részt leszámítva rendezett.

Vágynék is egy kapcsolatra, de egész kistini korom óta annyit fantáziáltam filmbeli, színész, énekes, regénybeli, elképzelt férfiakról, hogy a valóság szinte kiábrándító. Mindig az álmaimhoz mértem a férfiakat és arra jutottam, hogy álmodozni sokkal jobban szeretek róluk, mint ismerkedni velük, vagy hallgatni a nyavalyáikat, alkalmazkodni hozzájuk, elviselni a hibáikat, ha valamiért beszólnak vagy nem értenek velem egyet. Nekem ez valahogy a hátam közepére se hiányzik. Nemrég költöztem el otthonról, tökéletesen megvagyok egyedül és a képzelt párkapcsolat(ai)ommal. Dolgozok, sportolok, megyek ide-ide, de közben nem igazán érdekelnek az emberek. Sokkal jobban élek a fejemben. Tudom, hogy így elszalad mellettem az élet, de ha az élet fele olyan jó sincs, akkor mit veszítek?

Igen fiúk, tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, ne is keressem azt a férfiban. Nos, nem is keresem, nem is várom el. Tudom, hogy senki se az, ezért le is tettem róluk. Nekem elég a magam gondja.

Családot nem akarok, így az nem fenyeget, hogy a képzeletem nem ejt teherbe. :D