Egyszerűen a sírás kerülget amikor tudom hogy nagy valószínűséggel nincs semmi az élet után. Mit tegyek?

Semmi sem elmúlandó, minden örök.

Ha meghalsz, akkor elég hamar újjászületsz, és folytatod az életedet egy új feladattal, vagy a régivel, ha megoldottad a mostani életedben véghez vitted azt a feladatot, amit te magadnak választottál ki.

Van túlvilág és van reinkarnáció, hisz ha nem lenne, akkor előbb-utóbb már senki nem élne a bolygón, hisz az emberekből sincs végtelen.

Meghalsz és újjászületsz, de ez nem azt jelenti, hogy a következő életedre kell a jót tervezni, hisz nem véletlenül választottad magadnak azt a családod, ahol megszülettél, azt a környezet (legyen akármilyen rossz vagy jó), ahol élsz, azt az életet, amit élsz, te választottad.

A halál csak az emberi agy szüleménye szerint az elmúlás, a lélek szerinte pedig egy magasabb szintre lépés, egy új kezdet egy magasabb és fejlettebb fokon.

Az agyban az a tudat van, hogy ő lebomlik és a növényeknek fog táplálékul szolgálni stb.

A tested valóban meghal, de a lelked nem. :)

21-esneke szól!

"Van túlvilág és van reinkarnáció, hisz ha nem lenne, akkor előbb-utóbb már senki nem élne a bolygón, hisz az emberekből sincs végtelen."

Az a reinkarnáció amiről te beszélsz, azt úgy nevezik, hogy a "Termodinamika első törvénye"! Az energia nem keletkezhet és nem is veszhet el, azaz minden bennünk lévő energia, minden részecske valami más része lesz.

"Egy valami más része, ami akár egy új test része, és egy új élet része."

Így már más, most nagyon megnyugodtam. Meghalok majd, soha többé ember formájában nem tapasztalok semmit, a szeretteimet nem látom viszont, de vigasztaló, hogy a testem részei, molekulái - mint ezt már eddig is tudtuk - majd valaki, valami más részeként - az anyagmegmaradás elve szerint - még tovább "él". Tök jó.

Ha esetleg úgy végezném, hogy megenne egy oroszlán, akkor is baromi megnyugtató lenne, hogy legalább az oroszlánnak tele a bendője a maradványaimmal - végül is élek, ha úgy vesszük - egy ragadozó beleiben.

Ha meghalsz, akkor elbúcsúzol az akkor élő szeretteidtől, magyarán megköszönöd nekik, hogy segítettek neked életed során, majd továbbállsz. És netán új életet kezdesz.

De előző életedben is voltak szeretteid, és most még sem hiányoznak neked igaz? És miért? Mert nem tudod, hogy kik voltak, sőt szerintem nem is érdekel, hogy kik voltak.

Lehet, hogy érdekelnek, hogy kik voltak, de nem fogod felkeresni őket, mert fölösleges, hisz neked majd azoknak az embereknek a segítsége kell, ahova születtél, hisz nincsenek véletlenek. :)

Ezt akartam még leírni, csak sietnem kellett, ugyanis fontos alkalomra kellett süteményt sütnöm és ha akkor nem megyek ki, akkor odaég. De már készen van. :D

Nem vagyok nagy süti sütő, de azért ehetőek, amit készítek. De ez most nem tartozik a kérdéshez.

A létezésben mindennek ára van. Annak, hogy létezünk, meg kell fizetnünk az árát. Mindenki meg is fizeti. Nem mentenek fel ez alól a (kamu) vallások hazugságai sem. Mindezzel szembe kell néznünk. Emberállatok vagyunk valójában, de egy minimális szinten az isteniség is belénk van már oltva. Nem cél vagyunk, hanem átmenet, útonlét.

Nem vagyunk egyformák, a legtöbben még leginkább az állathoz közelítenek, mivel csak minimális fokú értelemmel rendelkeznek.

A probléma a rendszerbe helyezett entrópia-tényező. (Talán ez a motivátor.)

Az ősrobbanás az isteni bűn képe és hasonlatossága.

Ez a rendszer, amiben vagyunk, egyébként is egy beteg rendszer.

A világ posztulátumszinten keletkezik, mivel a világ az elmével analóg.

A világban az ostoba aktív, a bölcs passzív.

A világ(unk) legfőbb jellemzője a kiegyenlítődés. (Teljességgel reménytelen és megváltozhatatlan. Egy halottas ágy. Rózsaálom. A rózsa álma.)