Hisztek a reinkarnációban?

Mivel megkérdezted, leírom a személyes véleményemet. Kéretik nem támadásnak venni, felőlem mindenki abban hisz, amiben akar.

Én nem hiszek a reinkarnációban. Egyrészt azért, mert az emberiség eddig felhalmozott és elfogadott tudásanyaga nem ad okot arra, hogy feltételezzük a reinkarnációt. Mérni, megfigyelni, ellenőrizni, igazolni nem lehet, ráadásul ellentmond a természet törvényeinek is (direkt nem írtam fizikát, mert az ezen a fórumon szinte káromkodásnak számít). Másrészt azért, mert véleményem szerint egyértelmű és magától értetődő, hogy a reinkarnáció ötletének alapja az, hogy az ember életét megkönnyítse, szimpatikus magyarázatot nyújtson néhány nagyon zavaró és nehezen érthető kérdésre, és eloszlassa néhány félelmünket. A haláltól való félelemre és annak felfoghatatlan véglegességére az ember mindig is valami alternatívát keresett, a reinkarnáció erre egy nagyon kellemes "újrakezdést" ígér. A "rossz", megrázó, igazságtalannak tűnő dolgokat nyilván nem szereti senki, épp ezért sokkal könnyebb azt mondani, hogy ez karmikus teher, vezeklés következő életében majd minden jobb lesz.

Hozzá kell tennem, hogy ezeket a reinkarnáció "modern" felfogásáról gondolom, mert éppen a "szellemi fejlődés" hiányzik belőle, és csupán morális mankóként használják.

Még egyszer mondom, hogy ezzel a válaszommal nem ítélek el senkit, aki hisz benne, és nem veszekedés szítása a célom. Csak válaszoltam.

Ezt amúgy már sokszor feltették kérdésnek, de sebaj!

Ássunk egy kicsit a szervezetünk, pontosabban az agyunk működésébe. Az agyunk felel a test irányításáért ami gyakorlatilag olyan mint egy hatalmas "sejt". Ha ebből a szemszögből nézzük az agyunk a sejtmag(ok). A kisagy feladatát most hagyjuk. Működése, mármint az agynak azon alapul, hogy hálózatán elektromos jelek segítségével kommunikál sejthalmazai között. gyakorlatilag egy igen bonyolult számítógépre emlékeztet.

Nos, következik a lélek. A lélek alatt általában azt értjük, ami magában foglalja a személyiségünket, döntéseinket, emlékeinket, ízléseinket és cselekedeteinket. Az agyunk két nagy és különálló részre oszlik. Az elsődleges agyi rész az, amelyik felel a legfontosabb feladatokért. Szívdobogás, lélegzés, emésztés, stb. De ő fogja fel, és dolgozza fel a kintről és bentről kapott jeleket is, amit aztán küld nekünk. Ez számolja ki az egyensúlyunkat minden egyes mozdulatnál és ez felel a rutinos cselekedeteinkért is. Összességében rengeteg feladatot ez lát el. A másik nagy rész vagyunk mi. Mi felelünk a környezet felfedezéséért, a tanulásért, a döntések meghozásáért, stb. Gyakorlatilag mi irányítjuk a testünk külvilágra hatással járó cselekedeteinek nagyobb részét. Persze ezt a két agyi részt nem lehet külön venni, mivel egymás nélkül nem, vagy csak rövid ideig bírják. Hogy miért "mi" vagyunk a másodlagos agyrész?! Példának felhoznám apám epilepsziáját. Amikor elvesztette eszméletét az autópályán még leállt egy pihenőbe, megevett némi ételt, kezet mosott, elment a vécére, és elakart indulni tovább. Azt leszámítva, hogy pár lépést mindenhonnan kihagyott gyakorlatilag tette a betervezett dolgát, amíg rá nem jött az epileptikus görcs. De nem ő irányított. Mármint ő nem volt eszméleténél, aki irányította akkor a testet az az elsődleges agyi része volt. Körülbelül ilyenek az alvajárók is. Teszem azt, ha ez fordítva lenne, és mi vennénk át a test irányítását azonnal megzavarodnánk. Az a rengetek feldolgozandó jel, az ütemezett feladatok folytatása és fenntartása. Az egyensúly számolgatásáról nem is beszélve. De visszakanyarodva a kérdéshez. Az agy működése elektromos impulzusokon alapul. Mi, mint lélek sem vagyunk mások, mint az agyban futkározó elektronhalmazok egyike. Persze ettől azért bonyolultabb a dolog. A memóriánk, az emlékeink sejtszinten vannak bennünk, de az a rendszer ami ezt használja az nem, az azonnal elvész halál esetén. A személyiségünk, az ízlésünk gyakorlatilag a gyerekkorunk óta szerzett tapasztalatok által levont következtetések segítségével hozott döntések halmaza. Csupán adat. Tény és való, az agy bonyolult dolog, de ugyanakkor nem meglepően kézenfekvően egyeszű is. Válaszolva a kérdésedre. Ha meghalunk az annyit jelent, hogy a létfontosságú sejtek túl sok ideig nem kaptak oxigént, és ezért, vagy másért elhalnak. Ilyenkor bár az adatok még egy ideig-óráig megmaradnak agysejtjeinkben, de az elektromos impulzusok már nem fogják éltetni és használni ezeket. Gyakorlatilag megszűnünk létezni. Értelem szerűen ezek az adatok nem tudnak csak úgy átvándorolni egy másik testbe. Ott még ugyan nem jár a tudomány, hogy ezeket az adatokat kinyerjük agyunkból, de helyüket és létüket már bizonyítottuk úgy, ahogyan működési struktúrájukat is.

Szóval nem, nem tartom valószínűnek. Túlságosan ellentmond a valóságnak, Bár tegyék fel ezt a kérdést 500 év múlva, talán fogunk olyan dolgot felfedezni ami esélyt adna a reinkarnáció létezésére. De most még messze ellene szól úgy szó szerint minden ésszerű. Szóval nem.

Úgy tömören ennyi.

Ahogyan várható volt, megoszlanak a vélemények. Én azt állítom, hogy minden valószínűség szerint létezik reinkarnáció, mert nekem ez a legésszerűbb dolog a létezés nagy rejtélyeinek a megmagyarázására. Lászólag ez az egész tényleg ellentmond a fizikai és biológiai törvényeknek, csak az a helyzet, hogy itt már nem anyagi dolgokról van szó, amit pl. meg lehet mérni, vagy csak úgy meg lehet figyelni.

Az itt a "gubanc" ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy itt ebben az anyagi, fizikai világban valóban úgy éljük meg önmagunkat, a létezést, ezt az egészet, hogy csak egyszer élünk, és a halál után már nincsen semmi, tehát megszűnik a tudatunk is. Ez tényleg igaz is abban az értelemben, hogy ez a személyiségünk valóban megszűnik létezni, ha nem is a testi halál pillanatában, de valamennyivel utána. Ezáltal minden egyes életben más az ego, a személyiség, tehát gyakorlatilag egy másik létezésként éli meg a lélek, és általában nem is emlékszik semmire az előző életeiből. Vannak kivételes esetek; akik már elértek arra a szintre a lelki fejlődésben, azok már tudomást szereztek mindezekről. Emellett valószínűleg vannak "bevillanások" bizonyos embereknél. Én magamon is megfigyeltem ilyen dolgokat, hogy olyan érzésem támadt egy kép láttán, mintha már lettem volna valaha ott, vagy egy hasonló helyen.

De ha elgondolkozik az ember, akkor is rá lehet jönni érdekes dolgokra, csak ehhez elég mélyen el kell tűnődni.

Itt van például az a kérdés, hogy vajon honnan származik a tudatunk, és hol van a helye a testünkben?

Ha jobban belegondolunk, akkor rá lehet jönni arra, hogy sehol nincsen helye, illetve mindenütt egyszerre. Nincsen egy sejt, szerv, testrész, amivel azonosítani lehetne, hanem ehelyett azt mondjuk: "az a miénk", tehát a mi kezünk, lábunk, hajunk, szívünk, hasunk, vesénk, csontunk, vérünk, izmunk, sejtünk, agyunk, és így tovább. Ráadásul, ha netalán meglátjuk ezeket a dolgokat képen, vagy esetleg a valóságban, akkor általában irtózunk tőlük, visszataszítónak, valahogy méltatlannak találjuk "önmagunkhoz", mint lelkekhez, ösztönösen tiltakozunk, és azt mondjuk: nem, ezek nem lehetünk mi!

A tudatunkat ugyan a fejünkben, agyunkban éljük meg, de még erre sem lehet azt mondani, hogy csak ott van. Mindezt kell, hogy irányítsa valami, ami mindezek felett áll, úgy mint ahogy egy repülőgépet vagy egy autót irányít a vezetője. A halál pillanatától kezdve ezek már nem működnek egységesen, és utána szép lassan fel is bomlik az anyagi testünk, mert nincsen már, ami összetartsa az egészet. Minden egyes sejt, sőt atom, elektron, részecske csupán a lélek fizikai megnyilvánulásának az eszköze; egy csatorna, egy hordozó. Már egy sejt is olyan bonyolult, hogy magától még ez sem jöhetne létre! Ez utóbbit ugyan meg lehet magyarázni a genetikával anyagi szinten, de ezt is kell, hogy írányítsa valami. Máskülönben honnan tudnák a sejtek, hogy mivé kell fejlődni, alakulni szaporodni?

De ahogyan fentebb utaltam rá, ha az ember önmagát az anyaggal azonosítja, akkor abban az illúzióban él, hogy nem több, mint sejteknek meg részecskéknek a tömkelege. De ez végülis igaz, mert amíg itt élünk a fizikai világban, addig a lélek is azonosul a testtel. Vannak persze itt is kivételes helyzetek, amikor más tudatállapotba kerül az ember.

Aztán a másik dolog meg az, hogy ha a születésünk előtt nem léteztünk, akkor hogyan jött létre két sejtből a tudatunk? Valahogy csak bele kellett kerülnie! A semmi pedig nem teremthet valamit, semmiből nem jöhet létre valami! Meg hát, eleve nem is könnyű elképzelni a nagy semmit. De ha már mégis megtörtént ez a képtelenség, hogy a semmiből valami létrejött, akkor kellett, hogy legyen valami már a test létezése előtt is, ami az egészet irányítja, felépíti, és egyben belekerül a magzatként kialakuló testbe. Ha pedig előtte volt, akkor utána is van, és ezek után teljesen logikátlan lenne azt feltételezni, hogy a test halála után nem létezik tovább az a bizonyos "valami".

A régi időkben az emberek nem féltek úgy a haláltól, mint ahogy a mai ember; bár azok az idők már nagyon régen voltak. Azokban az időkben nem is gyászolták a halottakat, hanem a lelkük átkerülését ünnepelték, legalábbis a mai helyzethez képest szinte ünnepnek számított.

Érdekes dolog az is, hogy vajon honnan vette az ember a halhatatlanságnak az eszméjét? Milyen emlékezet vagy tapasztalat késztette rá? Csak kell, hogy legyen erre reális alapja! Emlékezni pedig csak olyan dolgokra lehet, amelyek meg is történtek! Ha most éppen itt is élünk ebben a múlandó világban, de ösztönösen tudjuk, sejtjük, hogy kell, hogy létezzen valami, ami nem múlik el. Az ember a halált soha sem fogja igazán elfogadni, a lelkük mélyén szerintem még a legmegrögzöttebb materialisták is tiltakoznak ellene, mert ebben van valami olyan, ami nem méltó az emberhez, valami természetellenes, amibe egyszerűen nem lehet beletörődni. A tudatunk ösztönösen a végtelenre van beállítódva, így vagyunk megteremtve! Amíg itt és így élünk testben, addig félünk a haláltól, mert ösztönösen érezzük, hogy ez nem természetes. Ha a létezés véget érne a halállal, akkor a lelkünk, a tudatunk is belenyugodna, elfogadná teljes mértékben, és nem tiltakozna ellene; tehát nem lenne halálfélelem sem. Amíg a lélek a testtel azonosul ebben a világban, addig a halált, az elmúlást idegennek, sőt félelmetesnek érzi.

Persze mindezt nem lehet fizikai eszközökkel, méréssel bebizonyítani, mert ezek a dolgok az érzékfeletti síkokon zajlanak le, és emiatt távol esnek a megszokott, anyagi, érzékelhető dolgoktól. Itt is vannak persze kivételek, olyan emberek, akik érzékelni képesek az érzékfeletti, felsőbb világokat.

Aztán, még nem is említettem a sok-sok halálközeli élményt, meg azokat az embereket, akik hipnotikus állapotban olyan nyelveken kezdtek el beszélni, amelyekhez semmi közük nem volt, meg bizonyos helyekről pontos beszámolóket tettek, holott még soha sem jártak ott a jelenlegi életükben.

Vannak tehát olyan dolgok, amik nagyon elgondolkoztatóak, és úgy vélem, hogy a nyitottan gondolkodók számára még akár meggyőzőek is lehetnek, ha előtte bizonytalanok voltak.

Hm... Érdekes volt ilyen behatóan belelátni a kontraszt elméletbe. Örülök, hogy valaki vette a fáradságot és leírta. Sok érdekeset mondtál, de ha nembánod érvelnék 1-2-re.

-Kezdve egy személyes érdeklődéssel. Ha az átvándorolt lélek mindenben elüthet az előző formájától az akkor gyakorlatilag új. Nem?! Miért lenne szűkséges lélekvándorlásra, ha úgy is egy teljesen új személyiséget kapunk ami a 0-ról kezdi. Lássuk be a világban mindennek van logikus értelme. Bár nem biztos, hogy elsőre leesik, de utánajárva meglelhető rá a válasz. Ha van értelme ebből a nézetből a lélekvándorlásnak azt fejtsd már ki kérlek.

-Bevillanások?! Hm... Ismerek olyan fazont, aki szentül hiszi, hogy látta a porszívót életre kelni. Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy az elménk egy páratlan szerv. Nem meglepő, hogy képes olyan képeket vagy érzéseket kelteni, melyeket akarunk látni, vagy esetleg szűkségünk van rá. Teszem azt (Senki ne tegyen ilyet) Befüvezik az ember, és felpörög az agya olyan szinten képes lesz képzelődni, hogy akár szalvétának is képzelheti magát. De ezt egy gyógytea is kiválthatja egy arra érzékenyebb emberből. Aki fogékony az emberfelettire az akár segítség nélkül is képes ilyenre. Én példaként művészetibe járok, nagyobb képzelőerőnk van mint az átlagnak, nekünk nem kerül sokba elképzelni úgy egy földöntúli lényt magunk előtt, mintha tényleg ott állna. Befejezésül nem egy olyan ember van, aki lát szellemektől kezdve földönkívüliekig mindent. Egyszer egy ilyen azt mondta nekem hogy én egy táltos szárnyatlan angyal vagyok csak mert segítettem neki. Nem arról van szó, hogy megkérdőjelezem az ép eszűségét, mert amúgy értelmes fazon, csak annyira hisz az ilyenekben, hogy bármit képes elképzelni amit ő valóságként él meg. Hogy miért szoktunk más életről képzelődni. Legyen az akár álom közben az ilyen jellegű bevillanások elsősorban okítani akarnak. Mint azt már írtam egyik hozzászólásomban két nagy agyrészünk van, az elsődleges, és mi. Ezek viszont nem tudnak, csak szitálva kommunikálni. Ennek is megvan az oka, de lépjünk tovább. Teszem azt, ha valakinek vécére kell mennie, azt az elsődleges agy feldolgozza, viszont nem képes nekünk mondani. Így ehelyett egy érzést, egy jelet küld, hogy neked ki kell menned, amit egy ideig képes vagy gátolni. Na most az álmok, legyenek azok alvásközben, vagy ébren is szolgálnak értelmes magyarázattal. Az álmok egy jó része az elsődleges agy szüleményei. Ezzel próbál üzenni, figyelmeztetni, illetve okítani, tanácsolni nekünk. Ha valaki közel áll a halálhoz, akkor a halálról álmodik. Ha valaki rosszat csinál akkor (jó esetben) rémálma lesz róla, még ha nem is pontosan arról a történetről. Lehet akár egy teljesen más rémálom is. Így ezek a dolgok megmagyarázhatóak.

-A tudatunk... Nos, én ezt egyesítve használtam a lélekkel, lehet kicsit mellélőttem. De az is csak egy rendszer eredménye. A tudat gyakorlatilag a memóriánk által befolyásolt egyediségünk. A tudat az első 3-4 évben van talán a legnyersebb formában. Ha egy babát megvizsgálsz rájössz, hogy a tudata még olyan egyszerű, hogy papírra lehetne vetni. Ahogy egyre több tapasztalatot nyer, úgy egyre bonyolultabb lesz.

-Ahol a tudat van. Gyakorlatilag egy kézzel nem fogható dolog. De nem szellem. Kezdjük az elején. Amikor a petesejt megtermékenyül egy egyedi génállomány alakul ki. De mit is tartalmaz ez a kezdetleges génállomány. Egy "kulcsot" ami alapján a leendő osztódó szövet képes létrehozni a leendő testet. Ez kódolja a fejlődéshez szűkséges adatok egy részét is. Ezt leszámítva gyakorlatilag semmi. De mégis hogy kerül bele tudat?! Ez a sejt, elkezd osztódni. 5-6 hónap alatt eljut arra a szintre, hogy az agya már kellően kialakult a működéshez. Az agy az újszülöttben úgy alakul ki, hogy alapból tartalmazza a két szülő által szerzett fontos személyiségi alappilléreket. Amikor az újszülött agya beindul elkezd azonnal adatokat szerezni még bent az anyaméhben. Ez később az alapvető személyiségét is befolyásolja. Teszem azt, ha az anya gyakran járt terhesen diszkóba, a kölyök is imádni foglya. Na most mint mondtam az adatok alapján döntünk. A döntéseink pedig meghatározzák személyiségünket. Ebben semmi ördöngös sincs. Elég tapasztalat után megtanul járni, majd később beszélni. Eltanulja a szülők viselkedését. A reakcióit is megjegyzi és később forgatja. A két szülőtől nem arányosan tanul, így lesz más mint a szülők. Ha két csecsemőt zárnál össze, abból soha az életben nem fejlődne ki életre való ember, mert a tapasztalatok, a személyiség, a tudat nem jár testről testre. Egyszer olvastam egy lélekvándorlásban amúgy hívő levelét, aki elgondolkozott, hogy ha lélekvándorlás van, és nem pedig új lélek születik, akkor hogyan lehetünk egyre többen. :) mosolyogtam a kérdésén, bár a lélekvándorlás ha jól tudom nem mondja ki, hogy nem születhet új lélek. Gyakorlatilag a test és a "lélek" nem egy. Ez tény, de külön még nem létezhet. A test magától elhal, a "lélek" meg nem képes bármilyen közegben működni. Végül is csak adathalmaz. Valahol tárolódnia kell. Ez olyan, mint a vászon és a festék. Külön-külön vannak, de a festék csak a vásznon alkot képet. A levegőben nem képes rá.

-Hogy mi lesz velünk halál után. Nos megszűnünk. Tudom, nehéz elképzelni, de a végtelen világűrt is az, arról nem is beszélve, hogy a geoid földet sem akartuk elhinni. Egyáltalán nem nehéz elhinni annak, aki csak egy kicsit is foglalkozott már a pszichológiával és a biológiával behatóbban.

-A hallhatatlanság mindig is vágy volt, ahogy a varázserő is. Nem azt mondták, hogy örökké élnek, hanem hogy sohasem halnak meg. A kettő nem ugyan az. Azt, hogy örökké, még akkor nem ismerték, de a halált és a tagadást már igen. Nem tudták még, hogy mi az élet, hogy mik is ők valójában. Ha az ember lát valami újat azonnal elkezd gondolkodni, hogy ha nem hasonlít semmire, akkor emberen túli. Ez volt az első csészealjjal is. Kirakták egy nem túl feltűnő helyre. Észrevették, rávágták, hogy földönkívüli és csak később mondták el nekik, hogy ők (mármint azok az emberek, úgy heccből) csinálták. Az csak hab a tortán, hogy ugyan úgy szentül hitték a bevallás után is, hogy igazi... Az emberi naivitás néha határtalan. Az újabb és újabb generációk degenerációk. Volt egy fok, amíg fejlődtünk, majd tudom is én, meguntuk?! Aztán zuhanni kezdett a többség IQ-ja. Na de vissza a témába.

-Félni a haláltól? Én speciel nem félek tőle. Nincs mitől félni. Erről eszembe jutott egy történet. Ismertem egy Svéd lányt, aki igen vallásos volt. Alig várta a halált, hogy a "menybe" juthasson, persze ezt így nyíltan nem mondta, csak egyértelműen látszott személyiségén. Egy nap szörnyű balesetet szenvedett és a kórházban leállt a szíve. Sikerült újraéleszteniük. Mikor magához tért nekiállt bőgni. Azt mondta, hogy alig várta a halálát, de mikor már a szélén volt felmerült benne, mi van ha valahol hibázott?! Mi van ha a "pokolba" jut? Olyan halálfélelem emelkedett felül rajta, ami lényegében a hirtelen szívleállását okozta. Ez ugyan szélsőséges példa, de ad egy oldalt a dolognak. Fölösleges tartani tőle. Ha a szervezet tudja, hogy közel a vég, elkezd termelni egy enzimet, amitől kellemes langyos érzés és boldogság, megkönnyebbülés fog el. Amikor meghalsz meg már lényegtelen. Ha hirtelen halsz meg, akkor meg mindegy, hiszen nem leszel képes megbánni. Megszűnsz. Az, hogy kapaszkodunk az életbe természetes, ösztönös. Ez belénk van kódolva. Akiből hiányzik az meg valahol belül sérült. Nem tudjuk, hogy hol a határ. Ez olyan dolog mint a hatalom vágy. Akinek sok hatalma van, az még többet akar. Ez az életre is igaz. Az emberi mohóság feneketlen.

-Érzékfeletti síkok?! Akik képesek érzékelni? A kóklerekre gondolsz akik jósnak vagy szellemlátóknak adják ki magukat? Azért már van egy határ a hiszékenységben is. Sablon dolgokat mondanak, ráadásul gyakorta tévednek. Arról nem is beszélve, hogy a könyvtár tele van az ezen mesterségek eltanulásáról szóló könyvekkel. Ezt bárki elsajátíthatja. Van aki ebből él. Két nagy csoportja van ezeknek: Aki kihasználja a népet pénzszerzésért, és az aki tényleg azt hiszi hogy jós vagy látnok, de az meg sajnálni való. Az utóbbi még mindig jobb, csak ne lenne annyira ritka. Az ember nagyon hiszékeny. Régen példaként beszéltek a tűzmágusokról, csak mert ismertek pár kémiai képletet már mágusnak hitték. Még régebben istennek számított, ki két kovakővel tüzet csiholt. A kíváncsiság jó egy határig, de a hiszékenység ártalmas tud lenni. Persze ez is kétélű kés. Ahogy meggyógyíthat lelkileg valakit, úgy meg is ronthatja őt.

-Hm... Más nyelven beszéltek?! Na igen, a genetikai kulcs sok mindent rejt. Két példa erre is. Az első egy kölyök aki két fehér szülőtől fekete ként jött világra. A magyarázat az alvó genetika. A nő anyja egyszer összefeküdt egy négerrel. Semmi nem lett belőle. Legalábbis azt hitték, erre tessék, egy generációval később néger gyerek születik két fehértől. A másik példa én volnék. A 3.Ükapám nagyon jó céllövő volt, ezt elörökölhettem tőle révén, hogy a légpuskával már 7 évesen az első lövésekkel pontosan telibe céloztam a konzervet. (Persze lehet, hogy a labdázáskor sajátítottam el XD) A lényeg a lényeg, hogy erre is van épkézláb magyarázat, nem kell azonnal a felhők fölé szállni.

De jó, szép kis téma!