Miért hisztek a lélek létezésében?

#37

De rádió is készíthető.

Egyértelmű és mindenki számára minden kétséget kizáró választ a lélek létezésére ember nem tud adni. Két tábor van: Hiszek, nem hiszek.

Legfeljebb megoszthatom a tapasztalatomat és meglátásaimat arról, hogy szerintem miért létezik a lélek. Ez pedig a következő volna:

Nagyon sokáig amolyan meseszerűnek fogtam fel ezeket a spirituális dolgokat.

18 éves voltam, amikor olyan élethelyzetbe kerültem, hogy unaloműzésként olvasni kezdtem. Valamiért pont egy ilyesmi ,,mesekönyvet" olvastam, ami talán amolyan hindu tanokat tartalmazott. Volt benne egy mondat, amin elgondolkodtam:

,,Én nem a test vagyok, hanem a lélek, amely ezt a testet birtokolja"

Sok mesével és tapasztalással jutottam el ehhez a mondatig és tulajdonképpen arra jutottam, hogy ebben kell lennie az igazságnak.

Ez bő 15 éve történt velem. Attól a naptól kezdtem el jobb emberré válni.

Volt időm és lehetőségem, hogy érdeklődésemet kielégítsem a téma iránt és az elmúlt másfél évtizedben hobby szinten informálódtam erről a témáról.

Én a magam számára végül arra jutottam, hogy ha nincs lelkem és csak ez a test lennék, akkor ugyan mi értelme is lenne folytatni az életemet, hiszen csak kémiai reakciók összességé lennék, nem több egy unalmas kísérletnél, amit kémia órán mutatott be nekünk a tanár. Egy komplex biokémiai kölcsönhatás halmazként márpedig semmivel sincs több jogom az életben, mint egy kocka élesztőnek a langyos tejben.

De nem, én érzek. Vannak érzéseim, és képes vagyok arra, hogy olykor számomra vadidegen ember boldogulásán is aggódjak. Képes vagyok az empátiára és akár az ellenséggel is együtt tudok érezni vagy képes vagyok megérteni az álláspontját. Ha én csupán egy test lennék, egy önfenntartó biókémiai folyamat, akkor nem csak arra kellene-e koncentrálnom, hogy önmagam fenntartsam? Miért kéne, hogy érdeklődjek vagy együtt érezzek számomra irreleváns, lényegtelen emberekkel, akik az én életemet aligha érintik a jövőben? De mégis képes vagyok velük is együtt érezni, képes vagyok megálni a stopposnak, hogy elvigyem egy darabon és segíteni egy autósnak, aki belecsúszott az árokba, hogy kimentsük a kocsiját, noha ezekkel az emberekkel soha sem fogok többé találkozni. Ez így nem logikus. Van valami bennem, ami cselekvésre ösztönöz egy jó ügy érdekében vagy épp megvétózza a cselekvésem amikor valami disznóság jár a fejemben. Például nem vagyok túl gazdag, de visszaadom azt a pénzt abban a festékboltba, amit rosszul adott vissza az eladó. A érdekeim nem ezt kívánják, de bennem valami mégis megköveteli, hogy helyesen járjak el.

Miért hiszek a lélekben?

Hát pont ezek miatt a logikátlannak tűnő döntéseim miatt, amikor képes vagyok más, például egy idegen érdekeit a sajátom elé helyezni. És ettől még jobban is érzem magam, ami teljesen ellent mond a józan észnek és logikának. Hát nem attól kellene jól éreznem magam, ha a saját érdekeim érvényesülnek? Ennek így semmi értelme, csupán csak akkor, ha létezik a lélek, mitöbb én magam vagyok a lélek, aki csupán irányítja ezt a testet.

Tehát én erre jutottam úgy 20 évesen. Végül a lélekből kiindulva eljutottam Istenhez, aki amúgy beszélget a maga módján velünk és megoszt minden tudást az emberekkel, már aki hajlandó megtanulni vele kommunikálni.

Ettől kezdve pedig olyan lelki pékére leltem a mindennapjaimban, amit sokan irigyelnek.

Én azt mondom, hogy az, aki felismeri önmagát mint egy testet irányító lelket, aki közvetlen kapcsolatban áll a teremtővel, az már nem akar gonosz dolgokat művelni, lopni, csalni, hazudni, mint ahogy én is tettem a felismerésem előtt. Aki felismeri magát, mint e testet irányító lelket, az szeretni akar, megérteni, adni és névtelenül segíteni és ebben leli örömét nem pedig az anyagi dőzsölésben.

Csak hát ott van a testünk, ami valójában tényleg nem már, mint egy biokémiai önfenntartó rendszer, melynek szükségletei vannak. Ezért a test és a lélek egymással a leggyakrabban nem értenek egyet. A test csak saját megával törődik. A lélek pedig minden mással.

Ugyan mi más magyarázná az önfeláldozó hősök létét, akik olykor saját életüket is hajlandóak odaadni más életéért?

És ugyan miért leszünk zaklatottak egy olyan sokkoló hírtől, ami a világ túlfelén esett meg valakivel? Nem a testünk válik zaklatottá, nem is az elménk, hanem valami ami sokkal beljebb van bennünk. A lelkünk válik zaklatottá.

Én így látom én így fogom fel mindezt. Nekem erről ez a megtapasztalásom.

Én a halállal való szembesülés után kezdtem kapaszkodni ebbe, hogy kell, hogy maradjon valami a test elmúlása után. Nem lehet, hogy akit szerettem és elveszítettem, azzal nem találkozom többé. Ezért hiszek benne, hogy a lelkünk továbbél, és van remény, hogy valahogy újra találkozunk.

Persze tapasztalatom nincs erről, ez inkább vigasz keresése.