Rajtam kívül van még itt olyasvalaki, akit a művészeti iskola lehozott az életről?

Én képregényes-rajzfilmes vonalon mozgok (legalábbis ez lenne a terv), azon belül is young adult célközönség. Nem célom a magasművészet, szimplán csak szeretnék valami szórakoztatót és szerethetőt alkotni. A rajzok számomra "csak" a történetmesélés elemei, illusztrációk, jelenetek egy készülőben lévő és/vagy már meglévő történethez.

Ebben a műfajban igenis számít mások véleménye.

Egyetlen könyvet sem fognak kiadni, ha a kéziratra nem harap rá senki, és egyetlen forgatókönyvből sem lesz film, ha nincs az a filmes cápa, aki ráharapjon. A szórakoztatóiparban fontos a közvélemény ÉS a szakértői vélemény egyaránt, még akkor is, ha csak hobbiszinten szeretné űzni az ember. Igenis számít, hogy mire van piaci kereslet.

Igen, még akkor is, ha nem ebből tervezek megélni, akkor is, ha egyetlen fillért sem keresek vele soha. Nem igazán szeretnék úgy meghalni, hogy semmi értékelhetőt nem voltam képes letenni az asztalra, szeretnék valahogy nyomot hagyni a világban és ilyen szempontból vizuális történetmesélés áll hozzám a legközelebb.

Miért akkora bűn az, ha szeretek történeteket kitalálni, szereplőket alkotni és szeretném, ha mások is legalább annyira élveznék a végeredményt, mint én? Van egy elképzelésem, amiből szeretném kihozni a lehető legtöbbet, de úgy nem megy, ha semmilyen érdemi visszajelzést nem kapok, sokszor még akkor sem, ha direkt kérek. Nem ártana tudni, hogy van-e potenciál a dologban, vagy veszett fejsze nyele az egész és jobb, ha sosem kerül mások szeme elé, mert csak saját magamat égetem vele.

Szerintem ez a vágy igenis megvan a legtöbb alkotóban, nem értem miért emiatt vagyok látatlanban (!) úgy kezelve, mint aki velejéig rohadt és full tehetségtelen.

Mindazonáltal élvezem magát az alkotási, tervezési folyamatot is, DE (!) ha azt látom, hogy senki nem vevő arra, amit csinálok ÉS nem tudom, hogy hogyan tudnék javítani ezen, akkor az életkedvem is elmegy. Mert ha nem kapok érdemi visszajelzést, akkor újra és újra el fogom követni ugyanazokat a hibákat, ergo esélyem se lesz rá, hogy mások figyelmét felkeltse az alkotásom. Ennyire egyszerű az egész.

Nem mellesleg, engem soha senki nem szeretetett, ha önmagamat adtam, gondolom azért érződhetek "megfelelési kényszeresnek", mert gyakorlatilag abból áll az életem, hogy szerepet játszok, hogy egyáltalán elfogadjanak. Gyakorin, név és arc nélkül, őszintén le merem írni a legbelsőbb gondolataimat, itt úgysincs tétje. Mindenesetre lehet, hogy ez a "görcsösség" rajzaimra is kihat, ambíció ide vagy oda.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy lehet van abban valami, amit pedzegettek, de nem csúnya kapitalista okai vannak (mint mondtam, ha anyagi érdekből csinálnám, akkor direkt olyasmit csinálnék, amit tuti népszerű, nem saját ötletből dolgoznék, ami vagy bejön, vagy nem).

Mellesleg, ha nem szeretném magát az alkotást, már réges-rég feladtam volna. Ez azon kevés dolgok egyike, amelyek mellett képes vagyok kitartani. Más kérdés, hogy most masszívan benne vagyok egy alkotói válságban, mert bármit csinálok, valahogy semmi nem az igazi. Lehet, hogy tényleg ki vagyok mentálisan égve, mostanság nem igazán van sínen az életem.

45-ös:

Nem hinném, hogy annyira alaptalan lenne ez az "engem mindenki bánt siránkozás".

Majdnem mindenki arra szavazott, hogy velem van a gond és középszerű, magyarán sz@r vagyok és maximálisan megérdemlem mindazt, amit kapok.

Amilyen ramaty lelkiállapotban vagyok már egy ideje, egy-egy ilyen "kedves" beszólás csak tovább erősíti bennem azt a vélekedést, miszerint tényleg nem érdemes nekem tovább élnem.

Túlérzékenység? Lehet. A végeredményen azonban mit sem változtat.

Igaz, hogy objektíven nézve páran tényleg kedvesek voltatok és kaptam néhány hasznos jótanácsot is, viszont a rossz sajnos valahogy mindig jobban megragad és gyakorlatilag folyamatosan ott cseng a fülemben, hogy "középszerű". És ez még a legkedvesebb negatív gondolat, ennél többnyire csak rosszabbak kergetik egymást a fejemben.

Képtelen vagyok szabadulni a negatív, önostorozó gondolatoktól. Értelemszerűen szívesen lennék pozitívabb, de nem tudom, hogy kell. Eleve, túl sok okom nincs is rá, hogy boldog legyek és elégedett, semmi jó nincs az életemben.

Régebben legalább ott volt az alkotás öröme, viszont mostanra ez is mintha kiveszett volna belőlem és ötletem sincs, hogyan hozhatnám vissza. "Pihenőt" nem hiszem, hogy tartanom kellene, hiszen mostanában csak skiccelgettem és azt is elég keveset és rendszertelenül, ebben aligha éghettem ki. Így is túl sokat pihentem rajzos téren és mérhetetlenül frusztrál, hogy nincs épképkézláb kész művem, amivel előrukkolhatnék.

Mindenesetre, azoknak, akik kedvesek voltak hozzám, hasznos tanácsokkal és építő jellegű kritikával láttak el, illetve akár csak egy egészen picit is hittek bennem akár az itteni poszt alatt, akár korábban, köszönöm szépen!

A szakemberrel is "csak" addig jutottunk az eddigi "ismerkedési fázis" alatt, hogy negatív sémák okozzák nálam ezt az önsorsrontó gondolkodásmódot és magatartást, de azt még nem tudom, hogy ebből az ördögi körből, hogyan lehetne kitörni. Az egyik fő gond, hogy a sémáim miatt, csak a negatív tapasztalatokat fogadom be, a pozitív dolgok gyakran el sem jutnak az agyamig. Valamennyi gondolatom és negatív élményem azért van, hogy az öngyűlöletemet táplálja. Viszont az önostorozás ugye sehová nem vezet, ami miatt megrekedek és még inkább utálom magam. Ebből kellene valahogy kiszakadni.

Mindezt csak azért írtam le, mert sajnos alighanem ez is hatással van az alkotásaimra (illetve újabban azok hiányára).