Rajtam kívül van még itt olyasvalaki, akit a művészeti iskola lehozott az életről?
Külföldi berkekben elég gyakran éri támadás a művészeti sulikat a volt vagy jelenlegi diákok/hallgatók által, több külföldi fórum-videó-blogbejegyzés, stb. szól arról, hogy hogyan vágta tönkre egyes tanulók önbizalmát.
Lényeg, ami lényeg, én világéletemben imádtam rajzolni, az általános és középiskolás rajztanáraim is dicsértek, a közösségi oldalakon is pozitív visszajelzéseket kaptam, melyek után kész hidegzuhanyként ért, hogy a művészeti oktatásban finoman szólva sem voltak elájulva a produktumaimtól, hiába adtam bele a munkáimba apait-anyait.
Többnyire nem is technikai oldalról kötöttek bele, szimplán csak nem érezték kellően művészinek, egyedinek, formabontónak vagy éppen "mélynek" az alkotásaimat, a stílusomat sem igazán méltányolták, lévén különböző populáris, mainstream stílusok ötvözete. Ráadásul sajnos nem csak oktatói oldalról tapasztaltam ezt, hanem a többi tanuló is azt éreztette velem, hogy semmi keresnivalóm közöttük. Egymást állandóan dicsérték, biztatták, motiválták, engem pedig többnyire levegőnek néztek. Olykor próbáltam bevonódni, dicsérni másokat (már akiknek őszintén tetszettek az alkotásai), bedobni a saját rajzaimat a "közösbe", stb. Néha csurrant-cseppent egy-egy bók egy-két illetőtől, amit nem tudtam hová tenni. Ötletem sem volt, hogy annak a pár embernek vajon őszintén tetszenek a munkáim, vagy csak szimpla szánalomból, kedvességből dicsértek. Mindenesetre alapvetően hidegen hagyta az ottani embereket minden, amit én szenvedéllyel, szívből csináltam.
Olyannyira traumatizált a dolog, hogy ki is léptem onnan és azóta sem fejeztem be egy rajzomat sem, csak firkálok, skiccelek, szenvedek. Próbálom összeszedni magam, mert frusztrál, hogy nem tudok túllépni az engem ért sérelmeken és visszatérni a régi alkotási kerékvágásba. Pedig kimondottan negatív kritikát nem igazán kaptam, de számomra a közöny meg az érdektelenség is felér egyfajta negatív kritikával.
Folyton azon gondolkodtam, hogy mi a baj velem és a munkáimmal? Hogyan tudnám kihozni belőlük a maximumot? Egyáltalán mit csinálok rosszul a többiekhez képest? Hiába kértem véleményt, használható kritikát nem vagy csak elvétve kaptam.
A legrosszabb az egészben talán az, hogy ez is egy olyan triggerként maradt meg bennem, miszerint, hiába teszed oda magad, hiába űzöl valamit szívvel-lélekkel, hiába vagy lelkes és szorgalmas, ez nem mindenhová elég. Ez pedig szembemegy azzal a hiedelmememmel, miszerint bármi lehetséges, ha kellően akarjuk és teszünk is érte. Azt hiszem végső soron ez az, amit nem tudok feldolgozni ebben a történetben. Tehát, hogy a szorgalom, szenvedély és az idő/energiabefektetés NEM minden esetben térül meg.
Más is csalódott a hazai művészeti oktatásban, vagy csak engem ért pofáraesés?
(Intézményt egyébként nem szeretnék írni, mert nem feltétlenül lejáratókampánynak szántam a rantemet, egyébként is, amennyire informálódtam, nem feltétlenül egyetlen intézményhez köthető az általam tapasztalt jelenség. Ettől függetlenül ti írhattok, ha szeretnétek.)
válasza:30-as.
A hiperrealistikusat már én se értékelem annyira. Vannak olyan rajzok is hogy azért észreveszed hogy rajzolva van, mégis fényképszerű hatású. Én nem fogom értékelni a tudást nem is igénylő müveket mint amilyen az általam emlitet banán. De a modern müvészeteket se tisztelem, semmit nem tud de azért ő a nagy elismert müvész. Röhej hogy mik vannak.
válasza: válasza:A kérdésről A mélység kényszere című elbeszélés jutott eszembe Patrick Süskindtől. Esetleg érdemes lenne elolvasnod, kérdező, amolyan "cautionary tale" gyanánt. Nagyon rövid, csak pár oldalas.
Továbbá ha nem ismernéd, nézz utána Henry Dargernek. Nekem nagy példaképem abból a szempontból, hogy a fióknak írt több mint 15.000 oldalt, illusztrációkkal kiegészítve. Halála után fedezték fel a munkáját.
A lényeg, csak annyit akarok mondani: önmagad miatt alkoss. Bár tudom, hogy mondani könnyű.
Én nem akarom (f)eladni önmagamat és megalkuvóvá válni, ugyanakkor szeretném kihozni a lehető legtöbbet magamból.
Ez viszont nem fog menni, ha egyetlen szakmabeli sem lát bennem fantáziát.
Ha kizárólag csak a saját fejem után megyek, érdemi, építő jellegű kritikát nem kapok, akkor meg fogok rekedni egy adott szinten és tényleg esélytelen lesz, hogy ráleljek a saját közönségemre.
Már ha persze nem vagyok full reménytelen eset.
Pár random emberkétől megkaptam ugyan, hogy szerintük tehetséges vagyok, de egyikőjük sem volt szakmabeli, így nem vagyok róla meggyőződve, hogy mérvadó lenne a véleményük. A laikusok között rengeteg a komolytalan illető, sokan pedig csak kedvességből vagy érdekből bókolnak. Ezzel szemben egy szakmabeli aligha vetemedne ilyesmire.
Nem tudom mennyire érthető, hogy mire szeretnék kilyukadni, mert mindenki egyre csak azt szajkózza, hogy ne foglakozzak azzal, hogy ki mit gondol a rajzaimról. Pedig ez nagyon is sokat számít, ha az ember fejlődni szeretne és/vagy fel akarja venni a versenyt a művészekkel.
Mindazonáltal továbbra sem tudom, hogyan lehet abba beletörődni, ha tényleg csak középszerű vagyok. Az én szememben a középszerű, az gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy sz@r. Én legalábbis nem látok különbséget e két jelző között. Továbbá, ha soha nem lehetek jó vagy kiváló alkotó, akkor mégis mi értelme van időt és energiát áldozni rá? Amondó vagyok, az ember vagy jól csináljon valamit, vagy sehogy. Nyilván valahol el kell kezdeni és törvényszerű, hogy csak bénázással lehet fejlődni, de ha valaki megreked és nem tudja megfogni az embereket a műveivel, akkor számomra értelmét veszti az egész. Ha egy maréknyi emberen kívül senki nem lát fantáziát abban, amit csinálok, akkor az gyakorlatilag olyan, mintha a falnak beszélnék. Falra hányt borsó, nem több.
Az alkotás akkor igazán jó móka, ha látom, hogy a végeredmény másokat is szórakoztat vagy megfog. Akkor látom, hogy van értelme foglalkozni vele, ez a sikerélmény pedig további alkotásra inspirál. Ellenben, ha rajtam kívül a kutya nem kíváncsi rá, és érdemi visszajelzést/kritikát sem kapok, arra vonatkozólag, hogy mi lehet a gond, az számomra az egyszerre lélekölő és demotiváló.
válasza:Ha neked ennyire fontos a szakmabeliek véleménye, akkor javaslom, hogy keress meg esetleg többet is belőlük, mint amennyi a te sulidban előfordul. Más művészeti sulikban, galériákban, guglizd ki, kinek van műhelye, boltja a környéken, menj el, vidd a munkádat és kerek perec kérdezd meg, mit gondol róla. Persze ez rizikós, de biztos találsz pár embert, aki nem hajt el.
Ha tudsz utazni, vannak kifejezetten kortárs művészeti vásárok (Art Austria pl, vagy az Art Basel több városban), oda is elmehetsz, egyrészt megnézni, hogy a befutott festők mit tudnak, mi az ami most eladható, de kaphatsz visszajelzést is, ha odamész az illetőkhöz, hogy sorry, én ilyet tudok, szerinted lehet-e ebből valami. Galériások is vadásznak ilyen helyeken. Nem tudom Magyarországon van-e ilyesmi, nem ott élek.
Nekem az alkotás nem csak akkor igazán jó móka, ha másoknak is tetszik. Nekem a folyamat maga a jó móka, kikapcsolódás. Mondjuk nem tervezem feladni a munkámat, hogy a rajzaimból éljek, így nekem valójában tökmindegy, milyen szakmabeli vagy akár laikus mit mond. A jó tanácsokat megfogadom, a tetszik-nem tetszik vonalat meg leszarom. Nem tetszhet minden mindenkinek. Akinek ajándékba adom a képeket, azoknak tetszik, nagy becsben tartják. Nekem ez számít. Ilyenkor karácsony előtt nagyüzemben rajzolok és festek, nagy család plusz kollégák, saját tervezésű képeslap és naptár (mondjuk ebből mindenki egyformát kap, csak egyszer kell megfesteni, de akkor is 14 darab), egy-két eredeti ajándékba, plusz születésnapok is vannak, arra is egyedi képeslapot szoktam csinálni. Mindig pozitív a visszajelzés, mindenki szokott örülni. Aztán lehet egy fiókban landol az ünnepek után, és akkor mi van. Én élveztem elkészíteni, neki tetszett, amikor kapta. Mission accomplished.
Nagyon rá vagy feszülve a külső megerősítésre, szerintem ezen dolgozz egy pszichológussal, mert egy ponton túl nem egészséges, hogy a saját értékedet attól teszed függővé, hogy mások mit szólnak.
válasza:PONT AZ TESZ KÖZÉPSZERŰVÉ HOGY MINDENKINEK MEG AKARSZ FELELNI.
Ha valakinek nagyon megfelelsz biztos hogy lesz akinek meg nagyon nem. A rajzaid nem belülről jönnek hanem már elkészítésük közben azon rágódsz hogy mit fognak majd mondani mások, és ugyebár benned csak a negatív marad meg mert aki pozitívat mond az kapásból nem érthet hozzá szerinted.
Ameddig ez a hozzáállásod addig középszerű leszel. A fejlődéshez is megkaptad az iránymutatást hogy vesd le magadról ezt a mentális súlyt ami visszatart.
Nem vagy hajlandó mégcsak elgondolkodni sem mélyebben amit mindenki ír, akkor jobb ha megbarátkozol a gondolattal hogy középszerű vagy és kész.
Egy jó művész szabad, nem láncolja le a másoknak való megfelelési kényszer, hát te nem vagy ilyen.
Na, igen… lehet, hogy a “szabad” művészek azért tudnak szabadon és önfeledten alkotni, mert kapnak érzelmi támogatást a környezetüktől, van, akk szereti őket.
Ha senki sem szeret (mármint, mint magánszemélyt, a rajzaidon túl), akkor cseszheted.
Gondoltam, legalább a rajzaimon keresztül meg tudnám mutatni, hogy van bennem érték, nem vagyok teljesen lúzer, de csak nem akar összejönni, értéktelenebbnek érzem magam, mint valaha.
Az meg, hogy az ambíció és a jobbá válás, fejlődés iránti igény árt a művészetnek… hát, érdekes elgondolás. Szerintem a művészethez csak önálló gondolatok/ötletek és technikai tudás, készség kell, nem ilyen filozofikus, magasztos, megfoghatatlan ezo-blablák, mint a “szabadság". A művészeti suliban is ezzel jöttek, hogy “Van, amit nem lehet tanítani. Vagy megvan az emberben, vagy nincs." Ez szerintem már csak azért is marhaság, mert elveti a személyes fejlődés lehetőségét. Szerintem igenis fontos, hogy igényes munkát adjunk ki a kezeink közül és jobbá akarjunk válni. Ha szerintetek ez másoknak való megfelelés, akkor félreértitek a mondandóm lényegét. Jóllehet, azzal kezdtem az előző kommentemet, hogy NEM akadom (f)eladni magam, erre megkapom, hogy “folyton csak másoknak akarok megfelelni”…
Lehet, hogy a gyermeki szabadság, ergo “sz@rok bele mindenbe” nihilista önfeledtség előny az ilyen tipikus absztrakt, elvont, naiv művészeti stílusoknál, de engem ez sosem vonzott, egyik példaképem sem ilyen. Szerintem baromira nem (csak) ettől függ az alkotói kiválóság, ez ilyen modern, művészieskedő agymenés. Nekem nem célom, hogy ilyen legyek. Ha szerintetek ettől rossz művész leszek, vagy ez teszi a művészt, akkor ilyen értelemben lehet, hogy nem is akarok “jó művész” lenni.
válasza: válasza: válasza:Nem azt írtuk, hogy szarj bele mindenbe. Hanem, hogy próbáld meg függetleníteni magad mások véleményétől. Az sosem lesz jó művész, aki az alkotási folyamat során folyton azt nézi, hogy "ez ugye tetszeni fog másoknak". Az lesz jó művész, akinek az alkotás maga a lényeg, a folyamat során senki és semmi nem érdekli, csak saját maga, és utána, ha már kész van, akkor kiteszi valahova, hogy megtalálja azt, akinek tetszik. A kritika majd a következő mű születését tudja befolyásolni, ha építő, segítő jellegű. A többi meg peregjen le.
Ha látszik a görcsös tetszeni akarás, az nem tesz jót a képnek. Akkor lesz az, amire panaszkodsz, hogy jó-jó, de valami hiányzik. Azt a valamit csak magadból tudod beletenni, ahhoz pedig az alkotás során ki kell zárni minden külső véleményt.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!