Rajtam kívül van még itt olyasvalaki, akit a művészeti iskola lehozott az életről?

Ez elég szomorú. :(

Továbbra sem tudom, hogyan dolgozzam fel azt, hogy nagy eséllyel középszerű vagyok és ha megfeszülök sem fogok tudni olyasvalamit alkotni, ami szakmabelieknek is elnyeri a tetszését.

A puszta gondolattól kihal belőlem az alkotási vágy.

Más kérdés, hogy az évfolyamelsők munkássága nem igazán fedte én ízlésvilágomat, mégis tőlük voltak elájulva az oktatók meg a diákok is.

Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit csináltak, de sosem akartam olyan lenni, mint ők, nem inspiráltak (bár úgy vélem, ez kölcsönös volt). Nem feltétlenül az irigység beszél belőlem - lévén, nekem is megvannak a magam alkotói példaképei, inspirációs forrásai, akikkel nem feltétlenül vagyunk egy súlycsoportban -, de a részemről nem értettem, hogy mit látnak bennük az oktatók. Számomra az ott agyonsztárolt stílusok túlságosan is elvontnak, agyonstilizáltnak és groteszknek hatottak.

S ha már itt tartunk, alkalomadtán lehetett bevinni minket inspiráló darabokat, hát, égett is a pofám rendesen, mivel szinte mindenki ilyen elvont alkotókat hozott, akikről én sosem hallottam és a magam részéről nem is látok bennük semmi extrát.

De ott ez volt az etalon. Úgy éreztem ott magam, akár egy marslakó, jóllehet, a "normál" emberek között meg én számítottam az elvont művészléleknek, ott viszont csak egy kommersz kis senkinek hatottam.

A művészet számomra eszköz a történetmeséléshez.

A fejemben van néhány történet, amit szeretnék vizuális formában is kivitelezni.

Fontos számomra, hogy amit alkotok, egyszerre legyen hiteles és inspiráló, fontosnak találom, hogy ne csak a szépséget és ne csak a csúfat mutassuk meg, hanem e kettőnek az egyvelegét, alapvetően pozitív, reményteli végkicsengéssel. Azt hiszem voltaképp ez az ars poeticám.

Igen, ebben az iskolában is a "direkt csúnya" stílus volt az alfa és az omega, amivel nem értek egyet. Miért menő direkt lehozni az embereket az életről, amikor amúgy is annyi csúnya és visszatetsző dolog van a világban? Miért kell még szabadidőnkben, kikapcsolódás gyanánt is ilyeneket bámulni? Viszont a habos-babos, rózsaszín mesevilágot, ahol minden szép, tökéletes és jó is legalább annyira torznak találom, mert az sem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket. A problémákról igenis beszélni kell, de nem csak erről kell, hogy szóljon egy adott alkotás. Az arany középút híve vagyok és magam is azokat a műveket, alkotókat preferálom, akik hasonlóképpen vélekednek.

Mondjuk az animés-mangás, "csak tökéletes arcú/testű, topmodell hősökkel" dolgozunk vonulat sem a kenyerem. Szeretem, ha megvan egy egészséges egyensúly. Nem törekszem a tökéletes szépség bemutatására és ha a történet indokolja, kész vagyok megmutatni a csúnya vagy kiakasztó dolgokat is, de nem ezekre helyezem a hangsúlyt.

Mint mondtam, nem szeretnék intézményt megnevezni. Az innen-onnan hallott infómorzsákból leszűrtem, hogy a legtöbb helyen hasonló mentalitás dívik, úgyhogy ilyen szempontból sincs jelentősége.

Ami viszont elkeserít, hogy ha szerintük tehetségtelen, full-reménytelen középszerű vagyok, akkor nagy eséllyel minden szakmabeli ezt mondaná? Vagy "csak" a magyarok? Jó lenne valahogy megbizonyosodni afelől, hogy tényleg értéktelen vagyok művészeti szempontból, vagy szimplán csak rossz helyre kerültem és talán akadna olyan szakmai közeg, ahol látnának bennem potenciált.

Ez valahogy nem hagy nyugodni. Csak nem tudom, hová fordulhatnék, mert itt is úgy kellett harapófogóval kihúzni az oktatók többségéből azt a kevés érdemi kritikát is, amit kaptam. Egyébként meg jobbára kvázi parlagon hagytak, akár egy "vadhajtást" és valamennyi figyelmüket, energiájukat inkább az általuk tehetségesebbnek tartott tanulók felé irányították.

Nem azt mondom, hogy semmit nem profitáltam az ott töltött időből, mert kaptam pár valóban hasznos tanácsot, illetve az ottani projektmunkáim közül nőtte ki magát a jelenlegi szerelemprojektem kezdeménye is, de ettől eltekintve, azt a kevés önbizalmamat is letörte és nem tudom, hogyan állíthatnám helyre. Szakemberhez egyébként járok, de azon túl, hogy kiderült, tele vagyok hibás gondolati sémákkal, rossz berögződésekkel, túl sok nem derült ki egyelőre, tanácsot sem igazán kaptam, hogy hogyan állíthatnám helyre a romokban heverő önbizalmamat. Azért is lenne fontos, mert a rajzolás jelentette számomra az egyetlen tartós örömforrást, erre ez is kvázi kiveszett belőlem. Félreértés ne essék, továbbra is szeretem csinálni, de legalább annyira frusztrációt és szorongást okoz, mint örömöt. Régen sokkal nagyobb tűz és szenvedély társult az alkotáshoz, minimális frusztrációval, erre ez mostanra megfordult.

Azóta legalábbis még a pozitív netes/személyes visszajelzéseket is erős fenntartással kezelem, mondván, "Ő úgyis csak laikus, nem ért hozzá, nincs ízlése, szimplán csak kedves akar lenni, tuti, hogy mindenkit dicsér, így semmi súlya az elismerésének." stb.

Oda jutottam, hogy nem tudom, kinek higgyek. Mint mondtam, a rajzolást ugyan nem adtam teljesen fel, de azóta rendesen küszködök és a negatív gondolataim rendre aláássák a motivációmat arra vonatkozólag, hogy rendesen kidolgozzam/befejezzem a műveimet, mondván, úgysem térül meg a befektetett energia. Sokszor a mezei párperces firkára is ugyanaz a reakció, mint arra a rajzra, amibe több órát/napot beleöltem, sőt, néha a skiccet, ötletkezdeményt többre is értékelik, mint a kész produktumot.