Mi a magyarázata annak, ha egy felnőtt ember nem szereti a gyerekeket?

Én is utálom őket, mint a szart, hangosak, büdösek, gonoszak, ostobák. Természetesen sajátot majd akarok, valahogy csak kibírom iskolás koráig, utána már nem tragikusak annyira.

Én azt utálom, amikor nyavalyog a buszon, az anyja meg tűri, az utazók füle majd leesik, mindenkiben felmegy a pumpa, senkinek sem alacsony a vérnyomása, de a drága szülő még mindig nem veszi észre a gyerekét. XD

Jajjj kismillió oka lehet. Én például hatalmas családban nőttem fel, szó szerint hatalmasban. Egy-egy ballagáson kb. 50 fő volt csak a családtagok száma, döbbenet, utáltam már akkor is. Mert olyan hangosak voltak, mint egy nagy olasz család. És olyanok mind a mai napig. Utálok emiatt hazamenni anyámékhoz, mert mindenki kiabál mindenkivel, ordítoznak az asztalt csapkodják, a gyerekek azt csinálnak amit akarnak, az egyik sír már fél órája, de még egyik szülője sem ment oda hozzá, hogy mi baja van, csak ordítanak vele, hogy fogd már be, tiszta idegbeteg leszek ha hazakerülök. Emiatt itthonra is óvatosan hívom őket, csak a szűk, tényleg nagyon szűk család, de így is tizenvalahányan vagyunk, és akkor is az megy, hogy az egyik gyerek ordít, a másik gyerek az ágyon ugrál, nővérem kiabál a gyerekeivel, hogy fejezzék már be, de a székről már nem képes felállni, hogy rendre utasítsa őket... áh tiszta idegbeteg vagyok nap végére, pedig tényleg ilyen félévente egyszer hívom őket, pár óra hosszára, de az is bőven elég belőlük. Érdekes, hogy mi öten vagyunk testvérek, ebből csak egyikünknek vannak gyerekei, mi négyen egyikünk sem akar, pont emiatt, ahogyan fel kényszerültünk nőni. Soha nem volt otthon csend, nem lehetett tanulni, nem lehetett napközben pihenni, ezeknek abból állt a beszélgetés, hogy ordenáré hangon ordítoztak, és fel se tűnt nekik, hogy lejjebb kéne venni a hangerőt. Na én meg úgy megörültem, mikor végre elkerültem otthonról, hogy végre magam vagyok, végre hallom a saját gondolataimat, hogy azóta sem vágyok gyerekre. Kényelmes 120 km-re kellett költöznöm anyáméktól ehhez. És megmondom őszintén, hogy hihetetlenül önző emberré tett engem ez, hogy végre nem kell senki nyafogását, ordítozását, kiabálását, csapkodását hallgatnom, élvezem a csendet, élvezem, hogy csak a férjem és én vagyunk, és még csak véletlenül sem vágyok egy síró kisbabára, mert a falnak megyek nővérem gyerekeitől is. Nem még másokétól. De a lényeg, hogy nem is vágyom saját gyerekre, nem hiányzik az életemből, nem érzem hiányát. És így jó nekem.

Gondolom aki lepontozott, az biztos szereti ezt. Ne legyünk már ennyire képmutatók XD

Jajjj tudod vannak olyan nők, akiknek minden kiskölök vagy babakocsi látványától görcsbe rándul a méhük...

Miért az ismerősöd minden gyereket utál? Kétlem. Egyrészt nem vagy vele a nap 24 órájában, hogy lásd, másrészt ő sem ismeri a világ összes gyerekét. A legtöbb valószínűleg csak semleges neki, mint ahogy a legtöbb ember számára az ismeretlen, felnőtt idegenek is semlegesek.