Hogy állnátok hozzá ahhoz a nagyon depresszív érzéshez, amit az okoz hogy a kedvenc helyed a világon most már életed végéig depressziót fog okozni mert a covid miatt nem jutottál ki oda?

Gondolom volt valami pályázat, álláslehetőség, ilyesmi, ami megfinanaszírozta volna, és nem kellett rá évekig gyűjteni. Meg is nyerte, aztán lezártak mindent, és elúszott a belengetett lehetőség.

Én egyébként valahol megértelek, nekem ugyan külföldi utat max. annyiban tett tönkre, hogy korábban fél évente látogattuk egymást a Nyugat-Európában élő nővéremmel, aztán hirtelen három évig egyszer se. De az a törés, amit az egész lezárás okozott bennem, azt még ma se hevertem ki. Mai napig gondolok arra naponta, hogy ez mégis hogy történhetett meg. Hogy lehet, hogy emberek nem, hogy belementek, egyenesen őrjöngve követelték, hogy ez így legyen. Mert az én álláspontom szerint, ha nekem krónikus betegségem, vagy bármi olyasmi lett volna ami miatt aggódhattam volna azon, hogy mi lesz, ha elkapom, akkor én gondoskodok arról, hogy ne kapjam el, és én nem megyek ki, és nem erőltetem rá minden random emberre, hogy de ő se mehessen ki! Vagy legalább szórakozni ne! Vagy a parkba ne! Vagy este 8 után ne! Aztán ugyanezen embereknél, legalább is az én környezetemben valahol történt egy pálfordulás, de nem vállalták fel, egyik napról a másikra teljesen megváltoztatták a véleményüket a kérdésről mindenféle magyarázat nélkül, és én voltam a gyökér, amiért én szerettem volna tudni, hogy miért voltam egy hete még a nagymamájuk gyilkosa, ha kimentem volna este 10-kor futni, és most miért kampányol a teljes nyitás mellett, mégis minek a hatására változtatta meg a véleményét? Ha már az összes tartalékom fel kellett élni, ha felborult az életem, és visszadobtak a monopolyn a rajtkockára, ha mindhárom még akkor élő nagyszülőm elhunyt, nem covidban, de ennek ellenére nem látogathattam őket, akkor én igenis szeretnék valami magyarázatot, vagy csak annyit, hogy "ja, rájöttem, hogy nme volt igazam", nekem ennyi elég lenne, de még ez sincs, mindenki úgy tesz, mintha ez meg sem történt volna.

És én sajnos nem tudok részt venni a minden fasza, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna játékban, a mentális egészségem teljesen ráment, és a mai napig nem hevertem ki. Nálam tényleg soha semmi nem lett többé ugyanolyan.

És kezelteted magad ezek ellen? Mert azt nem írtad, viszont kellene.

Ami a paranoiával kapcsolatos dolgot illeti: az én házasság révén fogadott családomban van egy nézőpont, mégpedig az, hogy ha valami nem akar összejönni, akkor az nem véletlen, és az ember javára történik... és el kell engedni. Tudod te, mi lett volna, ha kijutsz akkoriban? Hogy történhetett volna valami nagyon rossz, ami miatt megbánod? Ha két lehetőséget is elvesztettél, akkor ez még valószínűbb, tehát ha úgy érzed, biztos, hogy nem véletlen, akkor miért kell ezt átokként felfogni, amikor lehet, hogy áldás? És soha nem tudhatod, mit hoz az élet, mivel tudna kárpótolni, ha HAGYNÁD. De ahhoz, hogy hagyd... na ahhoz kellene kezeltetned magad, és magadnak is megpróbálni kimászni ebből az egészből. Nem mindig azzal foglalkozni, ami frusztrál, hanem keresni más dolgokat, más hobbit, olyan tevékenységeket és dolgokat, amik megnyugtatnak és pozitív érzést adnak a negatív helyett.

Nem írtál semmit arról, hogy mivel próbálkozol,, pedig a válasz a kérdésedre egyértelműen az, hogy próbálkozni kell... többféle módon, magadnak is, de segítséggel is, ha szükséges (és az esetedben szükségesnek tűnik).

Megertem, h szar, de olyan nincs, h valaki emiatt lesz ilyen szinten depresszios, mint amit leirsz. A vastagbetud kerdes olvasasa utan azt hittem, megint valami suger, aki szomi es arra azt irja,depresszio. Mar turtem fel az ingujjam...

De ha te tenyleg ennyire melyen vagy, egy ilyen csalodas miatt, 4 evvel kesobb is... hat az kemeny. Azon tudnal dolgozni, leginkabb terapian, miert nem birod feldolgozni,miert kuldott ennyire padlora - nyilvan valami feltarhato, fejlesztheto oka van h ennyire nem vagy reziliens. Es ez tutira mas teruleteken is gondot okoz, csak epp te ebbe az egyesemenybe porgetted bele magad a megszallottsagig, hogy milyen rossz, h igy tortent.