Hogyan kell kommunikálni egy borderline személyiségzavarral küzdő emberrel?

Szerintem egyáltalán nem bagatelizáltam a problémát, hanem egy másik prespektívából közelítettem meg egy borderline-os, és kihegyezve ezt maga a kommunikációra. A másik, amiket felsoroltatok, rohadt gyakori probléma a szimpla fiataloknál- elég csak körbenézni kis hazánkban is.

A másik fele a dolognak, hogy ez a borderline a mai napig vitát képező mentális betegség. De erről nem írnék többet, mert a ResearchGate, Google Scholar- de még akár a Quora egyes szakember felhasználóitól is elolvashatsz mélyebb vitakérdésekre adott tömörített publikációra épült választ. Külön kulcszóként felhoznám a maladaptív viselkedést, aminek van egy spektruma. Ezt is érdemes figyelembe venni, de aki még az általános fejlődéslélaktanon se rágta át magát, vagy maga a pszichológia történelmén, annak kár is egyből a személyiség zavarok témakörét boncgatni, mert csak fals meggyőződései lesznek, és beszűkülve fog gondolkodni, holott sokszor kell tudni elvonatkozni a már ismerttől.

Az is amúgy érdekes vitakör, amikor a régebbi icd-t összevetik a maival, vagy az éppen készülőben lévő 11-sel, ahol pl. ismét felvetült az, hogy visszaemeljenek olyan betegségeket, amit az icd-3 óta kivezettek.

Nem óvni akarom ezt a személyiség zavart, hanem csak arra rávilágítani, hogy ennyire demonizálni se kéne, amik eddig itt elhangoztak a kommentekben. Nem fogok az életutammal untatni senkit, meg amúgy is azt írhatnék ide, amit akarok- de tán azon n sértődik meg senki sem, hogy eleget tapasztaltam ahhoz, hogy azt azt tanácsoljam (most mint szakember, és kórházi dolgozó), hogy tudni kell meglátni/meghallani azt, amikor más más szemszögbe állítja a témát, és nem kell támadásnak vélni azonnal- vélhetjük ezt amolyan informális szupervíziónak, vagy csak szimpla konzíliumnak. Olykor nem az fog a betegen segíteni, ha folyton a betegségtudatát erősítjük mi magunk is azzal, hogy a kritériumoktól és a nyomtatott betűktől nem tudunk elvonatkoztatni. Ezért jó az FNO létezése (csak kevés hangsúlyt kap, a mai napig sokan csak a diagnózist látják meg a kliensben, főleg az utca embere, amikor meghallja h vki bpd-s: lásd a kommenteket itt gyakorin) meg az alap hozzállás: minden személy egy hollisztikus lény, és e szerint érdemes bármilyen intervencióba kezdeni.

Amit meg tényleg nem szeretnék taglalni, de egy skizofrént, és egy bipolárisat egy címlapba hozni egy sz. zavarossal- hát... Meredek... Még ha vannak is korrelációk egyes tünetek megjelenési formája között, de genetikailag még nincs egyértelműsítve ez.

#16:

"Az semmilyen formában nem vall egészséges pszichére (persze, definícióját az egészségnek nem fogom leírni, csak a lényeget: „dinamikusan változó”), ha vkinek az érzelmi világát ennyire befolyásolni tudja egy másik személy, akár mentális beteg, akár nem az a vitapartner."

Ezzel vitatkozok. Ha valakivel egész nap vagy majdnem egész nap össze vagyok zárva (családtag, munkatárs) és naponta többször folytat ilyen "beszélgetéseket", abból a "normális" ember tanul, az őt valahogyan megváltoztatja és igenis hatással lesz az érzelmi világára.

Ha elfogadjuk, hogy egy terapeuta heti 1x50 perc alatt értékelhető változást tud létrehozni egy másik ember személyiségében beszélgetéssel, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ha heti 40 órában dolgozik egy bordi vagy nárci az emberen, az sem múlhat el következmények nélkül.

Ha jót akarsz magadnak, akkor menekülj!!! Én kijöttem egy ilyen kapcsolatból már egy éve külön vagyunk, de még mindig nem vagyok a régi önmagam.

Egyébként erőszakmentes kommunikáció. Meg kell tanulni.

A "Ha fáj szeretni" könyv erről szól, azt olvasd el. Abban leírják azt is, hogy miken fogsz keresztül menni egy ilyen ember mellett.

De magát a módszert oktatják is nem a borderline-ok miatt, hanem mert amúgy egy nagyon jó módszer az emberi kapcsolatokban

Ezt a sok hülyeséget amit itt összeírtak felejtsd el. Attól, hogy valakit diagnosztizáltak valamivel nem lehet ráhízni egy sablont hogy ilyen meg olyan

Úgy komminikálj vele ahogy barmelyik más lánnyal tennéd. Döntsd el hogy mit szeretnél előtte. Megismerni egy lányt vagy csak megfigyelni egy borderline szindrómast. Az utóbbit inkább ne csináld mert neked is rossz lesz meg neki is ártasz.

Az emberek tudni akarják, hogy milyen érzés borderline személyiségzavarral élni. Olyan, mintha nem is lennél élő egyáltalán, vagy pedig túlságosan is az vagy. Az az ember vagy, aki a fentet a legfentebbnek, a lenntet pedig a leglentebbnek éli meg. Könnyen szilánkokra törsz apró dolgok miatt. Ha valaki az óráját bámulja, miközben hozzád beszél: ettől úgy érzed, mintha nem is figyelne rád. Ha valaki azt mondja, hogy gondolkodj pozitívan a változásért, az olyan számodra, mintha láthatatlan lennél. A féltékenység amit érzünk, akár a párunk iránt, vagy csak egy barát iránt az borzalmas. Mikor pedig az emberek azt mondják, hogy az öngyilkosság a gyáváknak való, meg nem értettnek érzed magad. Néha úgy érzed, mintha teljesen normális életed lenne, sőt egyes napokon még boldog is vagy. Aztán valami összetör és hirtelen feladsz mindent és mindenkit, akihez közel állsz. Az emberi kapcsolatok a legnehezebbek. Azon kapod magad, hogy pont azokat lököd el, akiket a legjobban szeretsz, miközben a hangok a fejedben üvöltenek, hogy hagyd már abba. De nem tudod. És lassan elkezded elpusztítani azokat a kapcsolatokat, amik a legfontosabbak számodra. Időnként úgy érzed, csak mások terhére vagy, akit lehetetlen valaha is szeretni. Máskor viszont fényesen ragyogsz és szeretettnek érzed magad, de ez könnyen átfordulhat a sötét oldalára, amikor összeomlasz valami jelentéktelen, ám számodra fájdalmas megjegyzéstől. A düh az egész testedben áramlik, és küzdesz minden erőddel, hogy felülkerekedhess a sötét gondolataidon. Azért, hogy kontrolláld a fájdalmad, képes vagy kárt tenni a saját testedben, azt mondogatva magadnak közben, hogy megérdemled vagy csak, hogy megbizonyosodj róla, hogy még élsz. Ott motoszkál egy állandó gondolat, hogy nem akarsz ilyen életet élni. Néha olyan, mintha meleg, puha takaró lenne, máskor pedig érzed, hogy egy rémálomban ragadtál. A bizalom számodra küzdelmes. Ott a félelem, hogy az emberek meglátják az igazi valódat, a sötét énedet, ami elhiteti veled, hogy nem vagy szerethető. Legtöbbször azzal is küzdened kell, hogy tudd, ki is vagy valójában. Az érzelmek kifejezése szörnyen nehéz feladat neked, és a végén mindig csak egy tornádóként emlékeznek rád az emberek, aki csak a kapcsolatok és lehetőségek rombolására képes. Úgy érezheted, hogy az egész világ ellened van, és, hogy nem lehet igaz, hogy ezek a dolgok pont veled történnek. Ha egyszer a tornádó elindul, onnantól kezdve megközelíthetetlen vagy. Egy harcos vagy, egy éjsötét erdőben, iránytű nélkül, és nem tudod megmondani, hogy ki az igazi ellenség. Éppen ezért, soha nem érzed magad biztonságban. Ha a sötétség erősebbé válik benned, elkezdesz felrobbanni, elpusztítani önmagadat, és minden apró részedet. Két választásod van: segítséget kérsz, vagy öngyilkosságot kísérelsz meg. Ám borderlnine-osként felállunk és megpróbáljuk újra. Annyira mélyen szenvedünk szinte mindig. De túljutunk rajta, csupán csak reményre, szeretetre, és együttérzésre vágyunk. BORDERLINE SZEMÉLYISÉGZAVAROS VAGYOK.

__________________________________________

Borderline vagy nárcisztikus?

Diagnózist csak klinikai szakpszichológus állíthat fel pszichodiagnosztikai tesztek és/vagy 5-10 alkalmas terápiás keretek között történő exploráció alapján.

Ugyanakkor van az a helyzet, ahol muszáj belőni nagyjából, miről lehet szó, hogy meg lehessen találni a megoldást. Már csak azért is, mert a borderline menthető, a nárcisztikus nem. És egészen más bánásmódot igényelnek.

Az elkülönítés azért is nehéz, mert 25-37%-os komorbiditásról beszélhetünk, tehát a borderline-ok jó negyede nárcisztikus is és fordítva. Minden borderline-nak vannak nárcisztikus tulajdonságai (bár ettől nem biztos, hogy nárcisztikus), és sok nárcisztikusra jellemzőek a borderline-ok érzelemszabályozási és indulatkezelési problémái.

A két zavar között mégis minőségi különbségek vannak.

A borderline olyan, mint egy kétségbeesett gyermek.

A nárcisztikus olyan, mint egy elkényeztetett gyermek.

A borderline nagyon szeretne szeretni, csak nem jól tud.

A nárcisztikus nagyon szeretne szeretve lenni, és ezt egész jól csinálja.

A borderline-ról mindenki tudja, hogy problémás.

A nárcisztikusról a külvilág nem is sejtené, milyen nehéz ember.

Pedig a (jó színvonalú) borderline tud jól működni, ha jól bánnak vele.

A nárcisztikusnak viszont semmi nem elég, hiába bánnak vele jól.

A borderline csak krízishelyzetben esik szét.

A nárcisztikus mellett az élet hétköznapi pokol.

A borderline retteg, szorong, szenved.

A nárcisztikusnak a környezete retteg, szorong, szenved.

A borderline-t elemészti a bűntudat, ha valamit rosszul csinál.

A nárcisztikus elevenen égeti el a másikat a bűntudat oltárán, ha ő valamit rosszul csinál.

A borderline-nak a az emberek felé megélt viszonyulásai labilisak. A nárcisztikusnak a mindenkitől független, önjáró érzelmei.

A borderline dühe forró és önmaga ellen fordul.

A nárcisztikus dühe hideg és kegyetlenül a másik ellen fordul.

Mindkét zavar hasonló tüneteket produkál, de más a motivációjuk:

Nem foglalkoznak a viselkedésük másokra gyakorolt hatásával. A borderline-t annyira elsodorják az érzései, hogy ebben a beszűkült tudatállapotban „egyszerűen elfelejtkezik” arról, hogy más is érzékeli, ami történik és ez másokban is erős érzéseket vált ki. A nárcisztikust nemes egyszerűséggel nem érdekli a viselkedése másokra gyakorolt negatív hatása.

Mindketten úgy viselkednek, mintha a világ körülöttük forogna. A borderline esetében ez a megfosztottság-érzésből fakad, a nárcisztikusnál a jogosultságtudatból.

Mindketten félnek tőle, hogy elhagyják őket. Mindketten kapcsolatfüggők, önálló életre képtelen beütéssel. De a borderline-t a másik szeretete táplálja, míg a nárcisztikust a másik kihasználása.

A leglátványosabb különbség az érzelmeik kezelésében zajlik. A nárcisztikus elrejti fájdalmas érzéseit, emiatt hűvösnek, rezzenéstelennek, érzelemmentesnek tűnhetnek. Csak rutinos megfigyelő veszi észre a kontrollált viselkedés mögötti ürességet és hogy az egész egy színjáték, amit csak a díszlet időnkénti felborulása, azaz a színdarabhoz nem illő jelenetek lepleznek le.. A borderline nincs ilyen jó színész. Képtelen az érzelemszabályozásra, ami a szívén, az a száján, a világ minden rezdülésére óriási érzelmi amplitúdóval reagál. A pozitív érzelmek irányába is, amire a nárcisztikus nem képes. A borderline úgy tud örülni, mint egy gyerek, aki megkapta a játékszerét. A nárcisztikus egyetlen játéka a játékszerének a megszerzése a többiekkel szembeni vetélkedés során. De a mások legyőzése fölötti diadal rövid örömmámora illékony kielégülést okoz csak, ahogy a borderline sem sokáig boldog, mert boldogsága annyira a külvilágtól függ, hogy világa bármelyik pillanatban széteshet.

Én Borderlines vagyok, több mint 20 éve élek párkapcsolatban, 43 éves vagyok és még mindig fent áll ez a diagnózis nálam... A fenti iromány igaz ránk, de persze több fajta Borderline létezik, minden Borderline más, egyik sem egyforma... Ismerek olyan Borderline Nőt, aki még nem próbálta magát kinyírni. Én például azt is csináltam jó párszor. Tehát ami az egyik Borderlinbe megvan , az a másikba nem biztos, hogy megvan...

"Ha valaki az óráját bámulja, miközben hozzád beszél: ettől úgy érzed, mintha nem is figyelne rád."

Ez nem borderline, hanem tényleg nem figyel rád. Az más, ha valaki egyszer rápillant az órájára, hogy mennyi az idő, mert be kell érni a munkahelyre, de ha folyamatosan bámulja, ahogyan te is fogalmaztál, az tényleg nem figyel rád, és nonverbálisan azt kommunikálja feléd, hogy már menne.

A többivel egyetértek, és tényleg borzasztó lehet így élni, de sok sikert kívánok! A beismerés már félsiker.