Tönkretették az életemet ezek a koronavírus miatt hozott teljesen felesleges korlátozások, és mostmár legszívesebben öngyilkos lennék! Van esély arra, hogy öngyilkosság nélkül kimeneküljek ebből, és ismét egy normális, sallangmentes életet élhessek?

16 éves fiú vagyok. Sokáig nagyon szerettem élni, mert mindenem megvolt, amit csak akartam: jó anyagi körülmények között éltem, voltak barátaim és az iskolában is kiváló, összetartó osztályom volt! Ha voltak kisebb nehézségeim az életben (bár ez is ritkán történt), akkor a barátok és a családtagok mindig segítettek helyrehozni! Nem közösített ki senki sehol (annak ellenére, hogy SNI-státuszom van), ráadásul mindent megadtak a szüleim, amit kértem. Komolyan, annyira jó dolgom volt, hogy azt éreztem, már nem is lehetnék boldogabb!

Aztán egyszer csak egy csapásra vége lett az egésznek! Amikor először hallottam a vírusról, azt gondoltam: na, ez biztosan nem jut majd el ide, de ha mégis, akkor valószínűleg nem lesz rosszabb egy kis influenzánál; de nem! Bezárták az iskolákat, otthon kellett tanulnom, emiatt lerontottam az amúgy sem túl fényes átlagom (mert ugye jó tanuló sosem voltam, ezt elfelejtettem mondani). Mivel a távoktatás a tanév végéig tartott, ezért mivel végzős, nyolcadik évfolyamos voltam, ezért nem tudtam az osztályomtól elbúcsúzni, ballagás és utolsó osztálykirándulás sem volt, és mivel nem sikerült túl jól a felvételi vizsgám, nem vettek fel oda, ahova akartam, ahova néhány barátom is jelentkezett, és mivel a depresszióban törtem ki, a barátaim elhagytak, szóba se állnak velem, az új iskolában pedig egy úgy barátot se találtam még eddig, pedig azt hittem, hogy könnyen barátkozós típus vagyok, hát tévedtem! Bár a tanév normális keretek között zajlott eddig, de a járvány nem ért véget (sőt, Bill Gates szerint COVID-katasztrófa előtt állunk!), így továbbra is fennáll a veszélye, hogy a távoktatás visszatér és mivel nehezebben megy nekem online, ezért meg fogok bukni (lehet nem is egy tantárgyból), és akkor mehetek a híd alá! Az új tanáraim meg sem közelítik az előző iskolámban lévőket, ráadásul az új osztályom közel sem olyan összetartó, mint az előző! A jobb gimnáziumba való bekerülést ráadásul meg is akartam könnyíteni egy szóbeli felvételivel, mert úgy gondoltam, képes leszek rá: Bár ne vállaltam volna el!!! Nagyon rosszul sikerült, mert leblokkoltam a félelemtől! A teljes összeomlás kerülgetett sokáig, és akármi is történik, ezt aztán ki nem heverem, amíg élek, az biztos!

Egyszer még barátnőm is volt, de az új iskola miatt Őt is elvesztettem, pedig ő volt számomra álmaim barátnője! Ezért mostmár nem akarok egész életemben sem barátnőt, sem feleséget soha, mert senki sem lehet hozzá hasonló!

Tudom, tudom, az iskolás problémák gondolom még nem elégek a depresszióhoz, mivel Afrikában a szegényebb családoknak biztos rosszabb dolga van, de mivel az SNI-státuszom miatt gyenge idegzetű vagyok, ezért nekem már ez is bőven elég volt! De nem csak ez a bajom: még van néhány! A szüleim jövedelme annyira lecsökkent, hogy mostmár alig tudunk megélni, betevő falatra is alig tellik (kis túlzással), a nagy házunkat viszont lassan már nem bírjuk fenntartani; akkor aztán jöhet a bérlet vagy az albérlet, és mivel nekem egy lánytestvérem is van (akivel megromlott a kapcsolatom), ezért ott nem fogunk elférni, kicsi lesz nekünk túlságosan! Emiatt többet kell spórolni, és az életminőséget javító dolgok szóba sem jöhetnek! :(

De van ott még, ahonnan ez jött: a nagymamám kishíján a halálán van, akivel nagyon jó a kapcsolatom, és biztos nagyon csúnyát tennék magammal, ha meghal (a rossz anyagi helyzet miatt egyre nagyobb teher a kezelését kifizetni)! A szüleimmel is jó viszont tartok fenn az anyagi gondok és a rossz tanulmányi eredményeim ellenére is; az öngyilkosságtól eddig csak az mentett meg, hogy nekik ezzel hatalmas fájdalmat okoznék, ne adj’ isten még Őket is az öngyilkosságba kergetném; és Én ezt nem akarom, mert akkor annak tudatában halok meg, hogy másnak is tönkretettem az életét! A testvérem megutált, és ez már nagyon sok problémát idézett már elő! A budapesti unokatestvéreimet már február óta egyáltalán nem láttam, és mivel hátra van még a vakcina, ezért még bő 1-2 évig még biztos nem is fogom (pedig már leírhatatlanul hiányoznak!). A családdal a hobbink a külföldi utazás volt, most ezt is elvette a vírus! A maszk megőrít, mert néha úgy érzem, meg tudnék benne fulladni! Megőrítenek már a Covid-hírek, állandóan a hamis híreket terjesztő bírkákat látom már mindenhol!

Egyszóval a koronavírus miatt a tökéletes életemből egy az egyben a legrosszabb lett! Minden nap egy kihívás: sírva kelek fel, ha iskolába kell menni, mert hogy ugye nem haltam meg álmomban és túl kell élni még egy napot! Semmihez nincsen semmi kedvem, minden értelmetlennek találok; pedig korábban állandóan csináltam valami hasznosat! Rengeteget szorongok, Istenhez imádkozom a halálomért, sokat sírok és mindennap eszembe jut az öngyilkosság, mert már teljesen befásultam és megelégeltem mindent, amit korábban kedvesnek tartottam! Nincs étvágyam se, sokáig azt hittem, hogy ételfüggő vagyok, de mostmár csak kb. 14(!)-féle ételt vagyok hajlandó megenni!

Nos, jól kiadtam magamból mindent, de még most sem érzem magam jól és talán sosem fogom már többé! Semmi kedvem minimálbérrel élni az egész életem, mert az minden, csak nem igazi élet!

A legtöbb válaszoló, aki ezt végigolvasta, valószínűleg azt fogja mondani, hogy jobb lenne, ha megtenném, amit tenni akarok, de hátha mégsem reménytelen minden, és talán itt majd tud valaki egy néhány hasznos lélek öntő ötletet javasolni, amiért érdemes lenne élnem!!!