Úgy érzem az egész életemet elrontottam és semmit nem érek, legszívesebben meghalnék szerintetek is így van? (Nagyon hosszú, de jó leírni)

21 éves fiú vagyok nagyon komoly múlttal. Az egész óvodás koromban kezdődött amikor valaminek a hatására egy mentális betegséget kaptam aminek köszönhetően nem tudtam emberekkel beszélni csak anyával és apával kb 19,5 éves koromig. Ezért csúsztam az óvodával és a sulival így én 8 évesen mentem elsőbe. Ezután mivel nem beszéltem nagyon sokat piszkáltak az osztálytársaim és minden nap sírva keltem fel. Szerencsére kivettek igazgatói engedéllyel a suliból arra az évre tartós betegségre hivatkozva és következő évben újra kezdhettem a sulit magántanulóként. Ez mondhatni bevált egészen 7. osztályig 16 éves voltam és 4,3-as átlagom volt 7. év végén. A 8. osztályt már nem kezdtem el mert ismét elkezdődtek a zaklatások, mindig piszkáltak ugye én nem voltam az a típus aki barátkozott mert hát ha nem beszélek akkor hogyan? Én nem jártam ki az udvarra a többiekkel, egyedül félrehúzódva vártam mindig az órákat. Nem mint ha nem szerettem volna barátkozni.

Volt ebben az időszakban még egy lány is aki annyira tetszett, hogy nem tudtam már türtőztetni magam így facebook-on bejelöltem és ott beszélgettünk. Eljutottunk odáig hogy már "szeretlek"-el köszöntünk el egymástól. Hát nem sokáig tartott(1,5 hónap kb) ugyanis azt mondta, ha nem kezdek el beszélni akkor ne is írjak neki többet. Persze nem tudtam megszólalni csak neki pár szót így letiltott és a barátnőivel rajtam röhögtek a folyosón. Ez 7. év májusában volt kb ezért nem kezdtem már el a 8. osztályt.

Ezáltal nekem kimaradtak azok a dolgok amiket más legkésőbb középsuliban átesik. Első barátnő, első csók, első szex stb stb. Nem volt barátnőm még amit "kapcsolatnak" nevezhetek az a 1,5 hónap kb amiről írtam. A szüleimmel nagyon rossz a viszonyom úgy 14 éves korom óta. Azóta folyamatosan éreztetik velem, hogy nem igazán szeretnek, bár előtte is előfordult már. Szeretethiányos lettem. Szó szerint nem emlékszem arra, hogy bármelyik szülőm egyszer is azt mondta volna szeretlek. Kicsit több mint 1 éve kezdtem el idegenekkel beszélni és elkezdtem az ősszel befejezni a 8. osztályt esti képzésen. Ez a másik dolog ami miatt sokan megbélyegeznek, hogy iskolázatlan vagyok tehát hülye, de azt persze senki nem tudja, hogy miért nincs még meg a bizonyítványom. Elköltöznék végre a szüleimtől, hogy legalább a lelki terrort ne kelljen tovább elviselni, de 8 osztály nélkül sehova nem vesznek fel, vagy ahova felvennének nem nézik el, hogy heti 1 napot suliban vagyok, és számomra most a bizonyítvány a legfontosabb. Sajnos már csak akkor érzem magam jól ha a suliban vagyok, akkor kikapcsolok valamennyire.

Szerintem a szeretet hiány miatt vágyom ennyire egy barátnőre, mert nem a szex része érdekel a legjobban hanem az érzelmi része. Jó lenne néha ha valaki olyannal lehetnék aki elfogad, szeret és én is szerethetem. Talán a legtöbb velem egyidős srác nem ismerné be, de igénylem hogy pl néha átöleljen egy lány, oda bújjon és érezzük a kölcsönös szeretetet.

De nem vagyok képes barátnőt szerezni mert nem merek odamenni ahhoz aki tetszik. 15 évig nem beszéltem senkivel, nem gyűjtöttem tapasztalatot és bár elméletben tudom, hogyan kéne odamennem, hogy kezdeményezzek vele beszélgetést mégse tudom megtenni. Talán az iskolás tapasztalatok és piszkálások miatt.

Van egy konkrét személy akihez odamennék, de ha meg is merném lépni elkerülhetetlen lesz előbb-utóbb a kérdés, hogy mit tanulok. Őszinte nem lehetek vele mert tudom hogy reagálna rá (Ő asszem valami befektetési képzésre jár legalábbis láttam már nála Forex-es borítékot párszor.), de ha hazudok akkor meg későbbiekben fog kiderülni ami megint nem lenne jó.

Elég komoly depresszióba kezdek zuhanni, főként a magány miatt. Már mást sem látok a buszon, az utcán csak párokat. Ilyenkor bele gondolok, hogy mennyire szerencsétlen "ember" vagyok.

Van egy osztálytársam akivel komoly vitába keveredtem úgy 15 évvel idősebb mint én, azon hogy létezik-e Isten vagy sem. Ő mélyen vallásos én pedig nem voltam hajlandó a bibliából részletet felolvasni. Ha valóban létezne Isten nem hagyná, hogy ennyit szenvedjek. Nem hiszem, hogy Ő azért teremtene bárkit is, hogy az szenvedjen és így kelljen "élnie".

Tudom, hogy az öngyilkosság nem megoldás, de sokat gondolok rá. Valahogy jó lenne ettől az érzéstől megszabadulni. Kb olyan érzésnek tudnám leírni ami lezajlik bennem mint mikor valaki szomjas és nem jut vízhez. A szüleim támogatnak az iskola elvégzésében anyagilag, de érzelmileg lehúznak teljesen. Folyamatosan a veszekedés megy itthon és az átkozódás, anyázás. Ugyan ezt kapom én is. "Dögölj meg a k***a a***d" ha az egyiknek igazat adok, de néha még az se kell hozzá. Barátaim nem nagyon vannak, az osztálytársaim között van néhány akivel baráti viszony kezd kialakulni és kb ennyiből állnak az emberi kapcsolataim is.

Nagyon elrontottam az életem és esélyem nincs már a boldogságra, vagy csak én látom így?