Mit kezdjek az életemmel, ha jelen pillanatban az egész egy egysíkú, langyos semmi? (hosszú lesz és panaszkodni fogok)

Tudom, hogy másnak ezerszer jobb én meg egy hálátlan szemét vagyok amiért a jelen helyzet nekem nem elég, de ezen lépjünk túl.

Szóval most 24 éves vagyok, Ausztriában élek kicsit több mint 3 éve. Mikor kiköltöztünk össze is házasodtunk a férjemmel.

Van egy érettségim, két szakmám, pár év munkatapasztalatom, és ami a legfontosabb, egy eszméletlenül (de tényleg) cuki és gyönyörű 6 hónapos kislányom.

És tényleg egy szemétnek érzem magam amiért ez nem elég.

Vagyis nem ebben az életben képzeltem el magam pár évvel ezelőtt. Az akkori céljaimat most is szeretném elérni,de félig meddig lehetetlen én meg nem látom a fától az erdőt, hogy milyen úton is kéne mennem akkor.

Kezdjük ott, hogy kb 10 éves koromban eldöntöttem, hogy én egyetemre akarok menni. Aztán amikor eljött az ideje, hogy jelentkezzek akkor nem lett belőle semmi, nem vettek volna fel államilag támogatottra, fizetni viszont nem tudtam volna az iskolát. De mivel az alap felszerelésre sem volt pénzem így az amúgy jól fizető szakmámban sem tudtam elhelyezkedni. Így dolgoztam ahová felvettek és próbáltam spórolni ami nem ment túl jól bizonyos okokból.

Közben megismerkedtem a férjemmel aki kitalálta, hogy jöjjünk ki Ausztriába. Annyira nem voltam ugyan oda az ötlettől mert ugyan külföldre akartam költözni de teljesen más irányba.

Mindegy. Kijöttünk,dolgoztunk, elvagyunk a kis albérletünkbe. Én most gyesen vagyok, ő éppen munkanélküli, csak februárban megy újra dolgozni (van biztos helye). Itthon vagyunk, imádjuk a kislányunkat és kb ennyi az életünk. Amikor a terveiről kérdezem akkor mindig az a válasz, hogy hát dolgozunk aztán majd valamikor veszünk egy saját lakást és szépen megöregszünk. Néha egész vakmerő és elgondolkozik egy büfén is. Nekem pedig ez kb ijesztőbb mintha azt mondaná valaki, hogy rám fog zuhanni egy gép. Nem tervez semmit. Nincsenek nagy célok, de még annyi se, hogy utazzunk el valahova. Néha kitalálja, hogy majd ő egyedül a haverjaival elmegy ide oda nyaralni, de olyan, hogy mi együtt azt nem mert gyerekkel nehéz...

Én pedig kezdek kétségbe esni, hogy ez a langymeleg lónyál az életem.

Hogy már sosem lesz meg a diplomám mert amire mennék az csak nappalin van, és mivel egyedül tartom el magunkat így nincs pénzem arra, hogy kifizessem még az iskolát is. De igazából még egy nyomorult tanfolyamot se tudok elintézni sehogy sem, mert se pénzem, se lehetőségem, így, hogy a kicsi állandóan velem van.

A legtöbb barátom aki itt volt már elköltözött mert ez egy kisebb város és elég unalmas meg csendes (nekem főleg az Budapest után), akik meg vannak azok nem családosok tehát náluk egy akármilyen program nem pont kompatibilis egy babával így lényegében amióta megvan a kicsi azóta sehol nem voltam. Az életemet a gyerek és a háztartás teszi ki. Amikor tudok akkor itthon tanulok magamtól, de ezzel messze nem érek annyit.

Négy éve voltam utoljára bulizni. Nyaralni lövésem sincs mikor voltam utoljára, fodrász dettó, de őszintén szólva most már egy nyugalomban megejtett hajmosás is luxus.

Tudom, hogy ha nagyobb lesz a kicsi, akkor jobb lesz, de azt hiszem kezdek kicsit besokallni.

Azért csináltam szakmát mert azzal akartam foglalkozni, azért tanultam nyelvet, mert az a kultúra érdekelt és mert oda akartam menni. Azért jártam külön órákra, hogy egyetemre mehessek és lediplomázzak. Szerettem volna elérni valamit az életben. Szerettem volna utazni, látni dolgokat, meg úgy általában olyan életet élni amire majd a halálom előtt elégedettséggel tudok majd visszagondolni. Ha viszont minden marad a mostani helyén akkor sose lesz ezekből semmi. Röhej, én lennék az első a családomból akinek átlagos élete lenne (és ez teljesen komoly).

És sajnos a személyiségem is megváltozott, nagyjából azóta, hogy a férjemmel vagyok. Sokkal gyengébb lettem azt hiszem. A depresszióm visszatért (vagy el se múlt, csak nem volt annyira nyilvánvaló), pedig a pszichológus szerint már jól voltam. Állandóan fortyogok magamban, irigykedek másokra és elszomorodom, hogy nekem miért nem jutott ez vagy az ami másnak egyértelmű. Ezt az érzést pedig nagyon utálom.

Régen sokkal kitartóbb voltam, sokkal könnyebben elengedtem dolgokat, sérelmeket. Ha valaminek nekiálltam akkor sikerem volt benne általában kevés dolog nem jött össze, ha mégsem akkor újra próbáltam.

Nem tudom hova tűntem.

És azt se tudom, hogy hogyan lehetne még valami említésre méltó ebből, mert gyerekkel már nem rúghatok fel mindent csak úgy.

Imádom a lányom, bármit megtennék érte a világon, de sosem akartam olyan lenni akinek az egyetlen elért eredménye az életben az az, hogy szült egy gyereket és valahogy felnevelte.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú meg hogy tényleg végigpanaszkodtam az egészet, csak jól esett végre leírni, nem igazán tudok ezekről senkivel sem beszélni.

Ha valaki tud valamit mondani azon kívül hogy egy rinyapi..a vagyok és ássam el magam akkor azt szívesen elolvasom, mert tényleg nem látok most messzebb az orromnál.