Mit tegyek, hogy a nagylányom leszálljon a magas lóról?

Két felnőtt lányunk van, két év különbséggel. El kell ismernem, hogy a kisebbiket jobban támogatjuk, mint megérdemelné. Sajnos szüksége van most erre, és mi úgy döntöttünk a nejemmel, segítjük amíg tudjuk, akkor is, ha bőven van már a rovásán. Ez kizárólag a mi döntésünk, és ettől a nagyobbik semmilyen hátrányt nem szenved, csak most nagyon irigy és féltékeny. Furcsa ezt látni egy gyönyörű, felnőtt nőtől, akinek már külön családja van, úgy érzem mélységesen csalódtam benne.

A nagynak soha nem voltak igazán nagy problémái. Könnyen vette az iskolákat, jó eszű, szorgalmas gyerek volt. Bejutott egy nehéz egyetemre és el is végezte. Ma jó munkája van, amit szeret és sokat keres vele. A férjével nemsokára gyereket szeretnének, aminek mi is nagyon örülünk. A kisebbiknek sok nehézsége volt gyerekként, mind a beilleszkedéssel, mind a tanulással. Nem tudtunk megfogni vele egy jó középiskolát, mert nem vették fel, így egy rossz helyre, rossz osztályba került. Szeretett volna az osztálytársai közé tartozni, ezért sok balhés dologba belekeveredett, a tanulást nagyon hanyagolta, nem tudtunk hatni rá. Elhatároztuk, hogy kerül, amibe kerül bejuttatjuk egy jobb helyre. Ment a keresgélés, telefonálgatás, ígérgetés, könyörgés, és gondolom el tudjátok képzelni, hogy még mi egyéb. Sikerült kiszedni abból a rossz környezetből és nagyon keményen fogva de eljutott az érettségiig. Nem találta a helyét, nem tudta mit akar, mi szeretne lenni, nem volt hobbija, semmi nem tette boldoggá. Korán fiúzni kezdett, tartok tőle, hogy kapcsolatfüggő lett, mert csak ebben talált örömöt. Padlót fogtam, amikor 19 évesen bejelentette, hogy márpedig férjhez megy. Nem örültünk neki, de ott álltunk az esküvőn és igyekeztünk jó képet vágni. Most ott tartunk, hogy van egy viszonylag jó szakmája, de sehová sem veszik fel, mert a környéken munkahely nulla. A férjének szerencsére van munkája, az rendben van. Mostanáig egy szűk albérletben tengődtek ketten úgy, hogy heti egy bevásárlást mi intéztünk nekik, különben éhen haltak volna. Most úgy döntöttünk, hogy ha így is félig mi tartjuk el őket, akkor inkább lakjanak nálunk, ne fizessenek albérleti díjat, mert nincs értelme. Továbbá itt nem csak tervben van az unoka, hanem hat hónap múlva már itt is lesz.

Borzasztó helyzet ez! De mi vállaltuk! Nem értem, hogy a nagylányom honnan veszi a bátorságot a kioktatásomhoz? Egyszerűen nem lehet mostanában lekapcsolni. Szid engem, szidja a húgát, mindenkit! Pedig arról szó sincs, hogy őt nem szeretném, vagy hogy nem tenném meg érte is ugyanezt, de ő nem szorul rá!