Mit tegyek, hogy a nagylányom leszálljon a magas lóról?
Két felnőtt lányunk van, két év különbséggel. El kell ismernem, hogy a kisebbiket jobban támogatjuk, mint megérdemelné. Sajnos szüksége van most erre, és mi úgy döntöttünk a nejemmel, segítjük amíg tudjuk, akkor is, ha bőven van már a rovásán. Ez kizárólag a mi döntésünk, és ettől a nagyobbik semmilyen hátrányt nem szenved, csak most nagyon irigy és féltékeny. Furcsa ezt látni egy gyönyörű, felnőtt nőtől, akinek már külön családja van, úgy érzem mélységesen csalódtam benne.
A nagynak soha nem voltak igazán nagy problémái. Könnyen vette az iskolákat, jó eszű, szorgalmas gyerek volt. Bejutott egy nehéz egyetemre és el is végezte. Ma jó munkája van, amit szeret és sokat keres vele. A férjével nemsokára gyereket szeretnének, aminek mi is nagyon örülünk. A kisebbiknek sok nehézsége volt gyerekként, mind a beilleszkedéssel, mind a tanulással. Nem tudtunk megfogni vele egy jó középiskolát, mert nem vették fel, így egy rossz helyre, rossz osztályba került. Szeretett volna az osztálytársai közé tartozni, ezért sok balhés dologba belekeveredett, a tanulást nagyon hanyagolta, nem tudtunk hatni rá. Elhatároztuk, hogy kerül, amibe kerül bejuttatjuk egy jobb helyre. Ment a keresgélés, telefonálgatás, ígérgetés, könyörgés, és gondolom el tudjátok képzelni, hogy még mi egyéb. Sikerült kiszedni abból a rossz környezetből és nagyon keményen fogva de eljutott az érettségiig. Nem találta a helyét, nem tudta mit akar, mi szeretne lenni, nem volt hobbija, semmi nem tette boldoggá. Korán fiúzni kezdett, tartok tőle, hogy kapcsolatfüggő lett, mert csak ebben talált örömöt. Padlót fogtam, amikor 19 évesen bejelentette, hogy márpedig férjhez megy. Nem örültünk neki, de ott álltunk az esküvőn és igyekeztünk jó képet vágni. Most ott tartunk, hogy van egy viszonylag jó szakmája, de sehová sem veszik fel, mert a környéken munkahely nulla. A férjének szerencsére van munkája, az rendben van. Mostanáig egy szűk albérletben tengődtek ketten úgy, hogy heti egy bevásárlást mi intéztünk nekik, különben éhen haltak volna. Most úgy döntöttünk, hogy ha így is félig mi tartjuk el őket, akkor inkább lakjanak nálunk, ne fizessenek albérleti díjat, mert nincs értelme. Továbbá itt nem csak tervben van az unoka, hanem hat hónap múlva már itt is lesz.
Borzasztó helyzet ez! De mi vállaltuk! Nem értem, hogy a nagylányom honnan veszi a bátorságot a kioktatásomhoz? Egyszerűen nem lehet mostanában lekapcsolni. Szid engem, szidja a húgát, mindenkit! Pedig arról szó sincs, hogy őt nem szeretném, vagy hogy nem tenném meg érte is ugyanezt, de ő nem szorul rá!
válasza:A kisebbik lányod nem lenne ennyire anyám asszony katonája, ha a feneke fényezése helyett neki magának kellett volna ugyanúgy megbirkóznia a saját maga problémáival és ő ért el volna magától eredményeket az életben.
Ő sem lett volna ennyire elveszett, ha nem kényeztettétek volna ennyire el.
Amúgy meg sima érettségivel is el lehet helyezkedni, ha máshol nem egy áruházban árufeltöltőként vagy pénztárosként, igaz, nem nagy álom munkahely, de ha kell a pénz, márpedig kell, és nem akarok anyámék nyakán élni felnőtt nőként, akkor elvállalom azt is, míg nem lesz egy jobb.
Én megértem a nagyobbik lányodat. Bár az ő helyében nem biztos, hogy olyan szívesen tartanám veletek a kapcsolatot. A kisebbik lányodnak is ugyanúgy megvoltak a lehetőségei, hogy ugyanazt elérje, mint a nagyobbik. Csak hát könnyebb volt anyuci meg apuci által. De felnőtt nő. Hát dolgozzon meg a saját betevőért!
válasza:1. A lányodnak nincs joga kioktatni. (De joga van szidni a húgát.)
2. A "nem szorul rá" nagyon tág fogalom. Mindig, mindeninek vannak céljai, amiben lehet segíteni - lehet, hogy úgy érzi, azzal, hogy neki nem kenyérre kellene, ő már nem is kap anyagi / érzelmi támogatást (vagy akár figyelmet)
válasza: válasza:Szerintem vázold fel neki a helyzetet a te szempontodból (úgy tűnik, ő nem képes az egész képet átfogóan látni), és kérdezd meg, hogy ő mit tenne most a helyedben, mint szülő. Vonatkoztasson el egy kicsit saját magától, és képzelje azt, hogy az ő gyerekeiről van szó, mindkettőért felelős, mindkettőt szereti. Ha kell, hagyj neki egy kis időt, legjobb lenne ezt a beszélgetést valami semleges terepen, négyszemközt megejteni úgy, hogy te is félreteszed a sérelmeidet, és csak a megoldandó problémára koncentrálsz. A probléma nem az, hogy kinek mennyit juttatsz, hanem az, hogy HOSSZÚTÁVON hogyan tudjátok megoldani a kicsi életét úgy, hogy belátható időn belül önállósodjon, le tudjon szakadni rólatok. Ezen agyaljatok ketten, lehet, hogy lesznek jó ötletei a nagylányodnak is.
Őszintén szólva én megértem a te dilemmádat, én se hagynám éhenveszni egyik gyerekemet se, de az a megoldás, amit találtatok, szerintem csak átmenetinek megfelelő. Nem foghatjátok a kisebbik kezét egész életében, mert ti hamarabb el fogtok menni, meg kell tanulnia a saját lábára állni.
válasza:A kérdés az számomra, hogy a nagyobbik tudja-e, egyértelmű volt-e, ELHANGZOTT-E az, hogy érte is bármikor megtették volna ugyanezt?
Mert ha nem, ha "magától értetődő" volt, hogy ő boldogul, ha ő valami miatt úgy érzi, hogy neki alapból nem járt volna ugyanennyi, akkor valahol megértem, hogy igazságtalannak érzi a helyzetet: ő volt a jó, a problémamentes, aki önerőből létrehozta az életét-jövőjét és ezt önök magától értetődőnek tartották (elmondták neki legalább párszor, éreztették vele, hogy büszkék rá???), pedig lehet, ha ugyanannyi anyagi és érzelmi plusszt kap mint a húga, még sokkal többre vihette volna (csak saccolom, hogy mit érezhet, nem biztos, hogy mindebben feltétlenül igaza is van). Úgyhogy én - kicsit a kérdés szóhasználatából kiindulva azt mondanám, először is önök szálljanak le a magas lóról. Lányuk felnőtt, saját élettel rendelkező ember, akinek joga van a saját gondolataihoz és ahhoz is, hogy ne legyen az adott helyzettel megelégedve. Üljenek le vele beszélgetni, de ne a ló magasságából, ne a "majd én megmondom hálátlan kölyke hogy is jösz te ahhoz" szülői tekintélyből induljanak ki. Legyenek kíváncsiak az ő álláspontjára őszintén és bírják ki félbeszakítás nélkül meghallgatni.
válasza:"Igaza is van a nagylányodnak."
Ebben azért nem vagyok biztos. Nem ismerjük a részleteket, de feltételezem, amíg a nagyobbik egyetemre járt, addig őt is eltartották, nemcsak az érettségiig. Ha ezt az odaköltözést, folyamatos anyagi támogatást véglegesnek tervezik, az már nem feltétlenül korrekt a másikkal, és mellesleg a szülőkkel szemben sem.
válasza: válasza:Nekem az unokatestvéremmel szemben volt hasonló megkülönböztetésben részem (pedig ott ugye anyagiak nem is játszottak).
Neki mindig viharos taps járt mindenért. Engem (akár számottevően jobb eredmények esetén is) elintéztek annyival, hogy "na, igen, nekem könnyű, mert nekem "jó fejem" van" (hozzáteszem, ő sem buta, sőt, egyes dolgokban sokkal okosabb nálam). Marha idegesítő tud lenni.
Ettől függetlenül, érthető, hogy egyengetni akarod a kisebbik lányod útját, de tedd a szívedre a kezed: nem hanyagoltad el közben a nagyobbikat sem? Gyerekként sem?
Köszönöm a válaszokat!
Nagyon is büszkék vagyunk a nagylányunkra. Ott voltunk vele minden fontos pillanatban. Elsőként gratuláltunk a versenyeken, az év végi jutalomkönyveknél és a diplomaosztón. Mindig éreztettük vele, hogy szeretjük. Örültünk volna, ha kicsi példaként tekint rá, sajnos nem így lett. Elismerem, hogy a kisebbik lányom sok lehetőséget önként mulasztott el, de megbocsájtottuk neki a kamaszként elkövetett hülyeségeket. Szeretnénk, ha az elmúlt évek alatt összegyűjtött hátrányból sikerülne felzárkóznia és ez egyedül nem fog neki sikerülni. Természetesen megköveteljük tőle az igyekezetet, csak így van értelme a második esélynek, de akkor is kell hozzá idő.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!