Soha többet nem akarok a testvéremmel beszélni, de a szüleink nem értik meg. Te mit tennél?

Koraszülött volt, fejletlen tüdővel jött világra, kevés súllyal. Olyan 12-13 éves koráig rengeteget betegeskedett, sokat volt kórházban is. Azt nem vitatom, hogy nehéz gyerekkora volt, de a szüleim viselkedése szerintem ezen csak rontott, egyáltalán nem vált előnyére, hogy mindent engedtek neki. Aztán pár évig úgy tűnt, hogy jobb az egészsége, sokat erősödött, sőt még a viselkedése is sokkal normálisabb lett. Az érettségije előtt viszont rohamosan fogyni kezdett, mindenki azt gondolta, hogy csak stresszel, így sajnos későn kezdték el kivizsgálni. Mire kiderült, hogy nagyobb a baj már mondhatni az élete is veszélyben volt, ráadásul először félrediagnosztizálták, és hosszú idő után derült csak ki, hogy crohn beteg. Semmit sem tudtunk erről a betegségről, de azzal kezdte az orvos, hogy ebből nem lehet kigyógyulni, élete végéig szenvedni fog vele. Nagyon nem akarok belemenni a részletekbe, de az biztos, hogy ez egy kegyetlen betegség. Az egész életem arról szólt, hogy Őt sajnáltam, a másik tesómmal mi alig kaptunk figyelmet, törődést stb. Gyerekként folyton azt hallgattuk, hogy bezzeg mi milyen szerencsések vagyunk, hogy egészségesek lehetünk. Ha mi lázasan feküdtünk otthon egymást ápoltuk öcsémmel, mert senkit sem érdekeltünk, de a húgomat a széltől is óvni kellett. A crohn után pedig totálisan kikészültek a szüleim, azóta rápillantani is csak óvatosan lehet húgomra. Mivel ők áldozatként nevelték egész életében, Ő is annak tartja magát. Járt pszichológushoz a betegsége miatt is, a baba elvesztése után még gyakrabban, de a keserűségen, ami benne van szerintem semmi sem tud segíteni. Nem foghatja örökké a betegségeire a rosszindulatát, mert attól, hogy tényleg több rosszat kapott egy átlag embernél még lehetne jószívű, de Ő egy önző dög, aki úgy érzi joga van bárkit bántani, mert neki milyen rossz.