Úgy érzem, hogy nem tudok és nem is akarok megbocsátani a testvéremnek. Igazságtalan vagyok?

Válnak a szüleink, de nem vagyunk már kisgyerekek. (20L, 18L) Szóval ezzel semmi proléma nem lenne, ha normálisan el tudnák intézni a szüleim. Helyette megy az egymásra mutogatás, "anyádígy", "apádúgy". Mint kér sértett óvodás. Mindketten ugyanolyan hibásak, a válás is közös felelősség.

Hónapok óta mind a ketten magukkal vannak elfoglalva, nekem mondja mindenki a problémáit, az én segítségemet kérik, velem intéztetik el a dolgokat, de senki meg nem kérdezte, hogy hogy vagyok. Maximum annyit, hogy milyen volt ma az egyetemen, de a választ meg sem várják.

Úgy döntötem, hogy anyukámmal fogok lakni, mert neki van nagyobb szüksége rám, de apához is sokat fogok jönni. (Most is itthon lakom, mert ebben a városban van az egyetem is.) Eddig mindig jó volt a kapcsolatum velük, szóval továbbra is szeretnék mindkettejükkel sokat találkozni.

A húgom azt mndta, hogy ő oda megy ahova én megyek, nem akar leszakadni tőlem, stb. Ez nekem nagyon fontos lett volna, hogy így legyen, de elfogadtam volna, ha megmondja, hgy nem ezt akarja. Természetesen ehhez gyáva volt, kibújt a felelősség alól és bebújt mögém. Most, költözés előtt máshél héttel, kjelenti, hogy inkább apával maradna. Direkt azért vettünk nagyobb lakást és azért vett fel anyám nagyobb hitelt, hogy mind a kettőnknek szép, nagy helye lehessen. Ő meg erre utolsó pillanatban közli, hogy MOST AZ EGYSZER AZ ÉLETBEN önző lesz és úgy dönt, ahogy neki jó. Mert ő eljárt pszichológushoz... Egy büdös szóval nem kérte ki a véleményem. Csak miatta kerestem ezer lakást, hogyneki is jó legyen, hogy neki is megfelelő legyen, elérhető legyen a sulija is, mégha az enyémtől messzebb is lesz emiatt.

A szüleim amúgyis az ő seggét nyalták, mert tudták, hogy meggyőzhető, mindketten próbálták befolyásolni. (Pl. a testvérem szerint én vagyok önző, mert szólok neki, hogy ne ordítson a tv, mert tanulni szeretnék, miattam ő nem tud megfelelően szórakozni... apám szerint igaza van. A háztartásban sem kell segítenie, mert anyám szerint az az én dolgom.) Szóval eléggé megbántott, hogy így hátbaszúrt, amikor én lemondtam a lakás szempontjából is mindenről, anyámnak rá is szüksége lenne, de ő most az egyszer az életében önző lesz...

Megmondtam neki, hogy nem is csodálkozom, mást nem vártam, hiszen volt kitől tanulni az önzőséget az utóbbi hónapokban és ha legközelebb valami problémája van, akkor forduljon az iskolapszichológushoz, az majd megoldja neki.

Igazságtalan voltam? Tudom, mád szemében ez nem tűnhet olyan nagy dolognak, de szeretnék empátiát kérni a válaszadóktól.