Hogy kezeljük a családjainkat? Te mit tennél a helyünkben?

Párommal hamarosan külföldre költöznénk (csak 100 km-re a szüleinktől), korábban az én családommal éltünk (párom kb. 1,5 éve lakik itt, de közben fedezte az egyetemi kiadásaimat, ruhát, ételt, segített a szüleimnek stb.). Azonban a szüleimmel nagyon megromlott a viszonyunk. Már tarthatatlan a viszony, anyám lassan 2 hónapja nem szól hozzám, nem főz ránk (nem is vártuk el, de hogy tesóm 40 éves párjára meg főz?!). Már így is a párom fedezett nekem mindent, most már teljesen az ő fizetéséből élünk (félrerakni már nem tud), ezért döntöttünk úgy, hogy ha én is elmegyek dolgozni (pár napja diplomáztam le), az én fizetésemből fizetjük az albérletet. Hozzátenném, anyám korábban is úgy beszélt velem, mint a kutyával, szóval sokat nem veszítettem. Mindenesetre mi mielőbb menni szeretnénk, így hogy végre az iskola sem köt helyhez, csak a kivitelezés kérdéses, ugyanis az én családomtól egy fillérre nem számíthatok, holott elég jól keresnek.

Párom szülei jóval szegényebbek, mint az enyémek, velük sem volt jó a kapcsolat, mégis szeretnék támogatni a fiukat. Konkrétan nem tudjuk, elfogadjuk-e vagy kérjük-e a segítségüket, mivel nagyon szeretnek mindenbe beleszólni, a felfogásunk pedig nagyon különbözik. Pl. azt sem értik, miért megyünk külföldre, nem értik, miért visszük magunkkal a cicánkat (szerintük dobjuk ki vagy ajándékozzuk el), miért tanul a párom másik szakmát (most segédmunkát végez diplomával).

De a pláne az egészben az én gyerekkori álmom, hogy az egyik európai országban éljek, messzebb innen. A nyelvet tanuljuk párommal, mint írtam, ő új szakmát tanul, úgy tervezzük, dolgozunk kicsit a szomszéd országban, majd 3-5 év múlva továbbállunk és a messzebbi országban alapítunk családot. Erről azonban egyikünk családja sem tud, mivel tudjuk, hogy akkor mindent elkövetnének, hogy ne tudjunk menni, akár zsarolással is, de megakadályoznák. Ez nem hiányzik nekünk, bár tudjuk, elkerülhetetlen. A baj még az, hogy a párom szülei azt mondogatják, hogy most oldjuk meg az albérletet nagyjából önerőből (ami szerintem nem lesz elég, kint rengeteg a kaució stb.), aztán majd a saját lakásnál később besegítenek. De nem tudják, hogy mi nem szeretnénk itthon lakást, és egy messzebbi országban fogunk letelepedni, ezért tanulunk most is.

Párom úgy gondolta, olyan fél-egy millió forintot kérne maximum, egyébként a fél milliót a nagyszülei adták neki örökség gyanánt (öccse már megkapta kocsira, ő még nem). De nem tudjuk, oda fogják-e adni a pénzt úgy, hogy az én szüleim meg nem adnak. Még attól is félünk, hogy külföldön nem tudunk majd félretenni pénzt, úgy sem, hogy mindketten dolgozunk, és ha feléljük a mostani megtakarításainkat, a párom szülei meg nem segítenek, akkor sosem tudunk annyit félretenni, amiből kiköltözhetnénk a 3. országba. De pofátlanságnak tartjuk a pénzkéregetést úgy, hogy tudjuk, hamarosan továbbállunk innen.

Annyira nehéz az egész, kicsit úgy érzem, sosem fogom megvalósítani az álmaimat, és részben a szüleink hibájából "ittragadunk". Anyám meg vígan tesóm pasijának a házát újítgatná, meg tartja a 40 éves embert, amíg az sem érdekli, én mit eszem 22 éves fejjel, frissdiplomásként. Teljesen magamra hagytak. Szerintetek mit tegyünk, hogy oldjuk meg az anyagi, illetve nem anyagi gondjainkat, mit tanácsolnátok?