Hogyan oldjam meg ezt a helyzetet az idős anyámmal?

#80

Milyen igaz. Inkább ha úgy van, adja fel a munkáját, lakóhelyét a gyerek és gondozza szinte semmi pénzért a szüleit

Kit érdekel hogy rámegy a gyerek és annak a családja, vagy hogy havi 50ezer kerül a konyhára 300ezer helyett. Az is kit érdekel hogy mondjuk az ország másik végéből kell hazajönni, hozni az egész családot és a szülőkről úgy gondoskodni.

Azz sem számít hogy mondjuk 5-6 évig valaki ápolja a 24óras felúgyeletett igénylő szüleit közben nem tudja élni az életét, vagy csak korlátok között és esetleg a későbbi munkába állás nehéz lesz.

Sok szülő bele sem gondol hogy mekkora teher a gyerekének. Nem fogad el segítséget, csak elvárások vannak.

80# én még 40 se vagyok, de már néztem nyugdíjas otthonokat kíváncsiságból hogyan működnek, mik a lehetőségek - MAGAMNAK. Mert ha oda kerül a sor, én biztos bevonulok. 3 gyerekem van, kicsik még, de nem tudom elképzelni, hogy rájuk tegyek ekkora terhet mint a gondozásom.

Nem azért szültem őket, hogy bebiztosítsam a gondozásom. Hogy lehetnék én boldog azt látva, hogy életük teljében kb annyi idősen mint most én eldobnak mindent és engem pelenkázzanak akár évekig a saját életük, családjuk rovására?

Miért csak a gyerek legyen tekintettel a szülőre? Fordítva miért lenne rendben, hogy a gyereknek tönkre megy az élete, karrierje? Azért taníttatom majd őket, hogy velem üljenek otthon ápolásin akár 5-10 évig? Nem értem, komolyan.

Én meg biztos nem vonulok be. Ez álszentség.

Ne próbáljatok meggyőzni, hogy hát de ez nem is álszentség...

de bizony az, és úgyse megyek.

Akaratomon kívül pedig nem visz senki sehova.

Ha egyedül halok meg, akkor egyedül, az sem baj (nemcsak az akaszkodjunk a gyerekre -nézet az opció), de láttam belülről öregotthont, kösz szépen, menjen, aki akar.

83, én is láttam már belülről, közeli rokon sajnos 5 éve ott van. Agyvérzés miatt magatehetetlen. Az elméje nagyjából ép amennyire ki lehet következtetni, de lebénult, nem tud beszélni, járni. Ha próbál is valamit mondani, nem érteni, csak az igent és a nemet. Megpróbálta a család otthon ellátni az agyvérzés után, 4 hónapig bírtuk. Kapott egy kis csengőt, hogy nyomja meg éjjel ha bármi van. Volt, hogy fél óránként nyomta. Mikor lementünk, csak nézett, nem tudta elmondani, mit szeretne.

Etetni kellett(sokszor ellenkezett, ellökte, kiborult, bellément), injekciót beszúrni, tornáztatni, pelenkázni. Fürdetni, ami több emberes volt.

Volt, hogy leesett az ágyról, egyedül voltam vele, nem bírtam őt visszarakni, mert 48 kg-s nőként nem bírok el egy ugyanekkora embert.

Mindig logisztikázni, hogy valaki legyen itthon mindenképp vele.

Ja és persze az élet ment tovább, dolgoztunk mellette ugyanúgy (milyen jó volt mikor egész éjjel nem aludtunk, mert nyomta a csengőt, aztán reggel indulás dolgozni). Ugyanúgy rendezni kellett a gyerekeket, mindent.

Hiába van itt valaki megsértődve, ez nem normális életvitel senkinek sem. Ha itthon maradt volna, már 5 éve ez menne. Mi abban a 4 hónapban is annyira kikészültünk, hogy nem kívánom senkinek.