Kinek van igaza, a szüleimnek vagy nekem? De ne kedvesek legyetek, hanem őszinték!

Szerintem nincs ezzel baj.

Nem mindenki szereti a nagy felelősséget.

Az igényeidet ehhez kell igazítani.

Én is hasonló vagyok, nekem a kényelem fontosabb, mint bármi más.

De én nem akarok családot, kertes házat, drága dolgokat.

Hanem nyugis életet.

Minél többet fizetnek egy munkáért annál stresszesebb.

A mondataidból látszik, hogy teljesen értelmes vagy. Én azt gondolom, hogy ha rövidtávon ez jó, akkor tedd ezt! Ha idővel hiányozni fog Magyarország, vagy valamilyen szellemi kihívás, egy olyan hivatás, tudomány, bármi, amiben kreatívabb, sokkal inkább alkotó tudsz lenni, akkor majd ez a belső igény fel fog ébredni benned, önmagától. Akkor érezheted azt, hogy nem pazarlod saját magad erre, mert többre vágysz. Pl. arra, hogy válts munkát, vagy munka mellett belevágj egy levelező képzésbe, tanfolyamba, bármibe.

Egyelőre én megértem, ha örülsz az anyagi függetlenségednek, bár nem tudom, konkrétan hány éves vagy, de úgy sejtem, fiatal, szóval még semmiről sem késtél el. (Tanulni később nehezebb lehet munka mellől, főleg ha tegyük fel, lesz gyereked is, de még akkor sem lehetetlen.) Én biztatlak arra, hogy egyelőre járd azt az utat, amit magad is jónak Látsz, amivel azonosulni tudsz. Az anyagi függetlenség is egy jó út. Így látatlanból az is elképzelhető (ezt te tudod, hogy igen vagy nem), hogy a szüleid védik a saját "területüket", amikor otthon voltál, kéznél voltál nekik és jobban függtél tőlük, és az is a bajuk – a szokásos sztereotípiákon túl, miszerint vihetnéd többre, mint egy gyári munkás – hogy már nem vagy olyan könnyen elérhető számukra.

Szerintem az emberek java összetenné a két kezét ilyen munkáért: keresel eleget, és nem tesz tönkre, nem gyomorideggel mész be, van mellette időd és lehetőséged ÉLNI, stb.

Mantrázzák itt a karriert, de tudják egyáltalán mi az? Az emberek zöme nem fut be karriert, hanem idegbetegen próbál megmaradni az állásában, miközben kidolgozza a belét, és még meg se fizetik érte, mindezt úgy, hogy örül, ha este az ágyáig eljut...

Szerintem az a bajuk, hogy ciki nekik, hogy egy "senki vagy", egy gyári melóssal nem tud dicsekedni...Tudod, egy idő után, amikor az emberek rájönnek, hogy a saját életükben semmi érdemit nem tudnak felmutatni és azzal felvágni, akkro előszedik a kölyküket, és ő a fő téma. Először az, hogy Pistike milyen ügyes az iskolában, majd az, hogy Pistike milyen versenyeket nyer, és aztán jönne a munka...egy gyári melóval mit vágjon fel. A hü.lyéje...pedig az, hogy elégedett, boldog és egészséges a gyereke bőven kuriózum! Ne hagyd, hogy lehúzzanak!

Szerintem meg fiatal vagy és rövidtávon tudsz csak gondolkozni. Mikor én dolgoztam életemben először, utáltam. Életemben másodszor viszont imádtam. Egy kínai cipőboltban voltam rabszolga, heti 6 nap 12 óráztam egy csomó alacsonyan képzett lánnyal, minden pénzt kézbe kaptam, így kb annyit kerestem, mint anyám. Vékony voltam, aktív, bírtam, sokat viccelődtünk, együtt szidtuk a főnököt, nevetgéltünk az embereken, miután elmentek vásárolni.. Szórakoztató volt.

De a munkaidő.. volt, hogy 14 napot dolgoztam 12 órázva egymás után, mellé utaztam 1,5 órát haza, másfelet be. Nem voltam megfizetve ilyenért és úgy 3-6 hónap közt megjelent a lábamon 20 évesen az első visszér. Nem volt energiám barátokra, jó sok pénzem maradt, de kb ennyi. És észre sem vettem, hogy lezüllöttem a korábbi közegemből átugorva ebbe a közegbe. Más szókincsem lett, más tartásom, más vicceim.. nem volt jó annyira, csak addig nem láttam.

Szerintem gondold át, hogy milyen hatással van ez a testedre/lesz hosszútávon. Napi hány órát dolgozol milyen műszakban azért a pénzért, és úgy is megéri-e. Nem fogsz elmagányosodni, hogy nincs kihez szólnod? Nem fogsz így nehezebben kialakítani emberi kapcsolatokat? Milyen a közeged ott, akikkel ebédnél beszélgetsz? Nem szabad nagyon elszigetelődni, utána nehéz lesz visszajönni, ha megszokod. Vagy már egy éve ott?