A te gyerekkorodban megengedett dolog volt az ilyen, te hagynád a te gyerekednek?

Semmi gond, így lehet nevelni sumák gyereket. Akit kényszerítenek az osztozkodásra, az majd megoldja okosba. Elmegy a zsebpénzével a boltba és megeszi az úton az édességet, vagy csak eldugja a szekrény mögé.

Aztán nem fogják érteni a szülők, hogy miért lett perfekt hazudozó a gyerekből. Vagy lop az apja tárcájából, hogy csak magára költhesse a pénzt. A bizalomhiány miatt.

Az rendben van, hogy a gyerek úgy dönt, hogy önként megkínál másokat, de amikor ezt érzelmi zsarolással vagy hatalmaskodással kényszerítik ki, akkor a gyerek alkalmazkodni fog. Ha pedig már rákapott a sumákolásra, akkor olyan felnőtt is lesz belőle.

Nálunk másfajta problémák voltak. Hárman vagyunk testvérek, gyerekkoromban anyámék kínosan ügyeltek rá, hogy mindig egyformán kapjunk édességet. Vagyis ugyanannyit, ugyanolyat. A probléma ezzel az volt, hogy szombatonként volt nagybevásárlás, én meg pont akkor jártam edzésre, szóval mindig a testvéreim választhatták ki, hogy milyen csoki legyen. És hát mindig olyat választottak, amit én utáltam.

Nem is rájuk haragudtam én, mert azért egy öt éves ikerpártól annyira nem lehet elvárni, hogy felfogják, mi is azzal a probléma, ha olyan csokit vesznek, amit a 10 éves nagytesó nem szeret. De hogy anyámék miért nem tudták azt mondani, hogy oké, akkor nekik a mentolos-málnás kutyafaszával töltöttet, nekem meg egy sima tejcsokit, azt a mai napig nem értem, pedig azóta nekem is vannak gyerekeim.

Mi nem kaptunk így soha semmit egyénileg (doboz fagyi, dinnye. Ha ilyenek voltak, akkor nem mi, gyerekek vettük, hanem a szülők. Ha dinnyézni akartunk, szóltunk és kaptunk. Édességet mindig úgy kaptunk, hogy egyet én, egyet a nővérem. Alap volt, hogy anyuékat is megkínáljuk).

Aztán egyszer, kb 15-6 évesen vettem egy zacskó chipset magamnak (chips sosem volt otthon, Anyu nem igényelte, ezért nem vett, én meg imádtam) és volt pofám egyedül megenni. Apám később bejött valami miatt a szobámba, meglátta az üres zacskót és odaszólt lekezelően, hogy "Remélem, hogy finom volt. Én nem tudhatom, mert nem ehettem belőle.". Én meg visszaszóltam, hogy szerintem van elég pénze, hogy vegyen magának, ha akar enni, nincs rászorulva, hogy a lányától vegye el. (Azóta se értem, miért nem pofozott fel a szemtelenségem miatt, kevesebbért is kaptam már..) Szerintem akkor jött rá, hogy tényleg így van, semmi nem akadályozza meg benne, hogy vegyen magának, ha már Anyu nem vesz (nekem meg sokáig volt bűntudatom, mire rájöttem, hogy ez nonszensz). Soha többé nem volt ez téma, mondjuk nagyon figyeltem rá, hogy sutyiban egyek ezek után, és gyorsan tüntessem el a bizonyítékokat.

nekem anyám mindig felzabálta a kapott édességeket, majd jókat röhögött hogy csak megkóstolta

természetesen kötelező volt mindig mindenkit megkínálni, nekem sose maradt semmi

Gyerekkoromban nem volt szabály, és nincs olyan kifejezett konfliktus, amire emlékeznék (bár tutira volt hiszti). Egyrészt lehetőleg egyformán kaptunk, másrészt ha valamit egyedül kaptam azt örömmel kínáltam. Ha nem örömmel, akkor meg nem kínáltam (hiába bíztattak). Tesóm is kapott úgy, hogy nem adott belőle, és az élet ment tovább.

Ami érdekes, h kamaszként és fiatal felnőttként mégis igazi kis hörcsög lettem. Nálam a tisztaságmánia + depriváció miatti irigység volt a fő ok, na meg hogy úgy éreztem, csak adok és más meg csak elvesz. Ergó nálam is egy mélyebb lelkiprobléma tünete volt.

Most visszatértem a gyerekkori "szívesen adok, de nem mindig, mindenből" rendszerhez. Van, hogy nagyon gáláns vagyok, van hogy höri. Van, hogy tényleg irigy vagyok. Van hogy önvédelem h nem adok, m csak kihasználnának és fájna.