Hogyan lehetséges megértetni a szüleinkkel felnőttként, hogy szeretnénk saját életet élni? Mit tegyünk, ha a szüleink folyamatosan nyomon követnek minket, és kőkemény megfelelési kényszerekbe zárva azt szeretnék, ha az ő életüket élnénk?

Nálunk a család gyökeres szemlélete szerint annál értékesebb az ember minél hajszoltabb, minél inkább elhasználja a testét, minél többet dolgozik (fizikailag), & minél kevesebb ideje van valóban élni..

Ebben és még emellett számtalan negatív szemléletben nőttem fel. :)(:

Gyakorlatilag egész eddigi életemben a külvilágnak megfelelő alapvető normákon kívül (iskola stb.) nem volt semmilyen közösségi életem vagy hobbim. Folyamatosan a szüleim életét éltem, ami az örökös házimunkákkal való elhavazottság , frusztráltság, és ennek szenvedélyes-de szenvedéses hajszolt megélését (mások szemében állítólagos egyetlen elismerési lehetőség megszerzését-szerintük) jelentette. Nem azt mondom, hogy nincs valaki nehezebb helyzetben, sorsban stb., vagy hogy ez a vilag legnagyobb gondja.

Csak tényleg sajnos teljesen belebetegedtem szó szerint (autoimmun betegségem lett.., emésztőrendszeri tünetek sorozata).., mert évtizedekig nem élhettem olyan életet , amilyet szerettem volna. Nem volt sosem összejárás a barátokkal (a szüleim szerint az hülyeség, a barátok csak feltartanak, van elég dolgunk)..

Nem néztem filmeket, sorozatokat stb., nem jartam sportra (a család szerint a kerti munka éppen elég sport).

Nem kezdhettem pl. jógával a reggelt, hanem helyette kapkodással, panaszkodással, stresszel, idegeskedéssel, hogy mennyi, de mennyi házimunka vár ránk, hiszen azok elvégzése (0-24-ben hétvégén) az élet ertelme.

Nem alkothattam kreatív, de egészséges ételeket, hiszen "nincs idő, csak gyors & instant káros szenvedélyekre".. Még számos pelda.. Nem dolgozhattam masik városban, csak a környezetük melletti munkahelyeken (aprópénzért), & munka utan is várt a jól bevált, hajszolt napi rutinjuk szerint kialakított életvitel..

Nekem ezek mind-mind nehezen megemészthetőek voltak, és máig azok..

Végre elköltözhettem 30évesen, ugyanakkor még mindig fel kell kelnem pontban reggel 5-6óra között egy bármilyen fárasztó munkanap utan is hétvégén, csak hogy számot adjak nekik, hogy bizony.., hajszoltan élek, nincs időm aludni, hiszen így vagyok értékes, és nem hozok rájuk szégyent..

Folyamatosan naponta 3x kell nekik üzennem, hogy hol vagyok, mit vsinálok. Eleget házimunkázok-e munka után.

Véletlenül sem lehet semmi másra időm..

Már teljesen megőrülök ettől az életviteltől.. :/

Valaki segítsen!! :(