Miért nincs az emberek többségének türelme a saját gyerekéhez?

"Meg az, aki azt írta, nem illik bevallani, hogy mégsem ezt akarta, mert már nem lehet visszacsinálni." Akkor járnának csak jól a gyerekeik...

Szerintem ezt kívülről nem lehet megítélni. Mindenkinek változik a hangulata, vannak jobb napok, hetek, van, amikor tudatosabb, máskor csak túlél egy szülő is. Aztán vannak egyszerűen azok az "olaszos" temperamentumú emberek, családok, gyerekek is, náluk biztos tök más lesz a kommunikáció, amikor párpercenként felcsattanak, kibékülnek, mint egy hű-de-tudatos, visszafogott, de mérgezően kontrolláló neurotikus szülőnél. Az ember a végén úgyis hibáztathatja valamiért a szüleit.

Bocsáss meg, visszaolvastam az összes válaszod ehhez a kérdéshez és csak reflektáltál másokra, nem adtál választ a kérdésre, amelyet feltettem.

Most, hogy felteszek egy kérdést, amelyben tényleg olyan szándék van, hogy megértsem, miért gondolkodsz így, azt javaslod, hogy távozzak. Akkor mit is vársz a kérdésedtől? Szeretted volna, hogy megerősítést kapj? Vagy beszélgetést akartál indítani vele, ahol elfér minden vélemény?

Itt az enyém: az emberi kapcsolatok talán a világunk egyik legbonyolultabb témája, mert nem lehet számokkal, objektivitással leírni, minden oldalnak igaza van és egyiknek sincs igaza. A gyerekvállalás az egyik legnagyobb próbatétel egy ember életében, ami alapjaiban változtatja meg a személyiséget, a hatasokat maximum prognosztizálni lehet, de azt nem lehet megmondani, hogy kiből lesz jó szülő. Részben igaz, hogy kell hozzá anyagi háttér, tanult szülők, de akkor miért van az, hogy közöttük is vannak ún. rossz szülők (még ezt is nehéz definiálni, hisz a rossz szülőséget sem lehet definitíve meghatározni, mindenkinek más)?

Arra szeretnék rávilágítani, hogy nem lehet ennyire leegyszerűsíteni, és nem indulhat ki mindenki a maga életéből, mert az csak a saját tükre. De a saját tükrén kívül milliárd másik van, és egyik sem egyforma. És épp ez az oka annak, hogy a szülőséget soha nem lehet majd teljesen objektíven leírni, ezért mérni sem lehet.

Ha lenne gyereked, nem ítélkeznél más szülők felett, hanem untig elég lenne a sajátod nevelése is.

Vagy te vagy a bezzeganya, aki kiosztja a lapokat a játszótéri homokozóba, hogy szerinte ki a jó anya, és hogy kéne csinálnia.

Ott vannak ilyenek mint te, akik más gyerekeit lesik, hogy mikor szólhatnak rá.

Szerintem sepregess a házad táján, van mit!!!

Az egyik "elkussoltatásom" története:

7 órától különböző hangszínen, tempóban, kiejtéssel énekelte a Tavaszi szél vizet áraszt dalocskát.

Elkezdünk öltözködni, közben amit mondok neki vagy meghallja vagy nem. A dalocskát továbbra is nyomatja.

Beülünk az autóba. A tavaszi szél még mindig szól.

A vásárló parkolóban szólok neki, hogy most már ne énekeljen, bemegyünk vásárolni, másokat zavarhat és én is szeretném hallani a gondolataimat.

Naná, hogy ugyanúgy énekel. Gondolom beragadt az agyában a lemez.

Szóval egy idő után, mivel már nem tudok koncentrálni egyre türelmetlenebbül szólok rá.

Természetesen megkaptam egy férfitől a kegyelem döfést. "Miért nem énekelhet, szép hangja van!" 😁

Szóval ő csak azt látta, hogy nem hagyom énekelni, és ingerülten beszélek az amúgy cukin énekelgető gyerekemmel. Azt nem tudja, hogy én ekkor már 3 órája hallgatom ugyanazt a dalt.

48-as, nem bántás, komolyan, nekem nem kellett ezt a sztorit elolvasnom, hogy tudjam, hogy ez lenne, ha lenne gyerekem. Oviban sem értettem, miért veri magát földhöz a sok gyerek.

Nekem az az indokom a gyerekmentességre, hogy nem bírom a társaságot. Az olyan felnőtteket sem, akiket folyamat szórakoztatni kell, és be nem áll a szájuk. De azokra legalább rá lehet szólni vagy ott lehet hagyni. Egy gyerek, akivel együtt élsz, ilyet lenyom... én esküszöm, bőgnék a stressztől. A saját más... igen, rosszabb, mert a buszon óbégató gyerek elől el lehet menekülni, a sajátodnak nem mondhatod, hogy "sok vagy, költözz el valahova egy félévre".

#49 pontosan, nincs menekvés. De az önuralmat is lehet fejleszteni. Nyilván van egy határ, ami után robban az ember. És ha valaki azt látja, akkor egyből elkönyveli az anyukát türelmetlennek.

Mi anyák is emberek vagyunk. Nem muszáj kialvatlannak lenni ahhoz, hogy minden összejöjjön és akkor senkihez nincs az embernek türelme.

De gyerek nélkül is érdemes fejleszteni magunkat. Elég csak egy idegesítő kolléga, főnök, ügyfél stb. Bárki eljátszhatja az utolsó csepp szerepét és akkor bizony kell az önkontroll.

Szóval nem csak az szülőknek kéne "tanítani" , hanem mindenkinek aki nem egy lakatlan szigeten él.