Miért van az, hogy a család azt mondja ne kövesd az álmaid, az összes barátom és, akik ismernek meg azt, hogy kövessem?

Mert a szüleid tudják milyen kemény munkával megteremteni amijük van, a barátaidnak meg a seggük alá volt téve minden (eddig).

Ne legyenek illúzióid, a pénz boldogít. Ha keresel eleget. És ezt a szüleid tudják azért akarják, hogy jól keress.

Nem mindegy, hogy 150 ezerből kell félrerakni a nyaralásra, vagy 500ból.

A barátaid azok az emberek, akik szeretnek, ismernek, és szeretnék, ha a lehető legboldogabb lennél az éeltben.

Optimális esetben ez a családtagokra is igaz, de sajnos nagyon sokszor a helyzet nem optimális. Nyilván barátaid azok lesznek, akikkel kölcsönösen megvan a bizalom, ismernek téged, az elképzeléseidet, ismerik a gondolataidat, a személyiségedet, stb. Egy családtagra ez nem biztos, hogy igaz. Kiábrándítóan hangzik, de a családtaggal nem szabad akaratotokból lettetek rokonok, így aztán közel sem biztos, hogy hasonló mélységű, és hasonló jellegű kapcsolat létre tud jönni köztetek. Ha pedig ez nem jött létre, akkor nem is valószínű, hogy azt fogják javasolni (rosszabb esetben követelni), ami neked a legjobb, hanem azt, ami nekik az lenne.

Másik tényező, hogy ők azért egy másabb nemzedék. Ettől persze még nem szükséges, hogy befásuljanak a saját kis világukba, de sajnos ez nagyon gyakran megtörténik. Amikor mondjuk a nagyszüleink gyermekek voltak, akkor épp, hogy véget ért egy világháború, volt, amikor az sem volt biztos, hogy másnapra jut élelem az asztalra, és úgy egyáltalán: a létbiztonság nem volt egy alapvetően adott dolog. Abban a környezetben kis túlzással a túléls volt a tét, arra pedig kétségtelenül jobb stratégia az, amiben nullához közeli a bizonytalanság, és minél több lehetőséget ad a tartalékolásra, felhalmozásra. A bökkenő csak az, hogy azóta sokat változott a világ, csak erről sokan nem hajlandók tudomást venni. Mint ahogy arról sem, hogy talán nem volt annyira boldog az a világ, amikor az ember lehetőségei felett mások döntöttek.

Hányszor kellett nekem apai nagyszüleim sirámait végighallgatni, hogy nagymamámnak 14 évesen már dolgoznia kellett, nagypapám meg nem mehetett gimnáziumba, mert inkább szakmunkásba küldték, hiszen azzal hamarabb tud pénzt keresni. Aztán leéltek egy életet úgy, hogy végig azt csinálták, amit utáltak. Ennek ellenére szinte sátáninak tekintették azt, ha valaki nem szakmunkásba ment. Én a család szégyene voltam, amikor ezek után még diplomát is szereztem (pláne, hogy nem voltam végig főiskolán színötös), azt meg halálukig titkolni kellett a családi béke (?) megóvása érdekében, hogy informatikus lettem. Mindvégig úgy tudták, hogy matektanár vagyok, mert az azért annyira nem nagy szégyen, mint egy rendszerinformatikus. Mármint a család azon fele számára. Mert anyai ágon opnt ennek az ellenkezője volt a hozzáállás. Holott ők is egy másik korban születtek, nagypapám kisgyerek volt a II. Világháborúban, '56-ban volt egyetemista, nagymamám meg a II. VH. alatt született, és sokáig mindkettejük családja nélkülözésben élt. Ennek ellenére a legfőbb vágyuk az volt, hogy a gyermekeik, és az unokáik elérják a céljaikat, akkor is, ha arra nekik nincs rálátásuk. 100%-ig ki tudom jelenteni, hogy anyai nagyszüleim sokkal boldogabb életet éltek, sokkal többen szerették őket, és bár egyikük sem voltak dúsgazdagok, de ironikus, hogy pénzügyileg is ők álltak jobban.

Van, akinek a pénz az életcél, és van, akinek a boldogság. Van, aki elég intelligens annak megértéséhez, hogy nem minden ember ugyanolyan, mint ő, és van, aki nem.

Ami meg engem illet: én mindig arra törekedtem, hogy boldog életem legyen. Persze, fontos a pénz. Odáig, hogy az ember ne nyomorogjon. Mert valóban rohadt egy dolog lehet nincstelen hajléktalanként élni. De azért akkor sem fog földönfutó lenni az ember, ha nem keresi degeszre magát. Nem csak a két véglet létezik.

Akárhogy is nézzük, a hétköznapjaink nagy részét a munka teszi ki. Egyáltalán nem mindegy, hogy heti 40 órát hogyan tölt az ember: szenvedéssel, aminek kínlódva várja minden nap a végét, vagy úgy, hogy még élvezi is, amit csinál. A pénzzel az eldobott időt nem lehet pótolni. Márpedig az a munka, amit utál az ember, az eldobott idő. Lehet, hogy más kétszer annyit keres, mint én. De én nem is megyek haza megtörten, befásultan, és a munka nem csak valami szükséges rossz, amin jobb lenne mihamarabb túljutni.

Természetesen én az általam megálmodott utat jártam végig. Voltak közben módosítások, "korrekciók", de végig az a cél volt a szemem előtt, hogy egy jó életem legyen, és ne olyan, mint sok más embernek a környezetemben. Most ott vagyok, hogy van 10+ év munkaviszonyom, egy munkám, amit szeretek, és elismert szakember vagyok. Nem rég volt osztálytalálkozónk. Láttam azokat, akik nem merték a saját életüket élni. Mi tagadás, szó esett a keresetekről is, és nem mondom, hogy ne keresnének sokkal jobban, mint én. De egyikük sem beszélt úgy a munkájáról, mint amit szeretne csinálni. Sőt... egyikük egyszerűen csak keserű volt, a másik inkább beletörődött, a harmadik masszívan alkoholista lett. Nem cserélnék velük. Akkor sem, ha az egy könnyebb (?) út lenne olyan értelemben, hogy kevesebb ellenállással kellett megküzdeni érte.

#4 "ha szülők toltak alád mindent eddig és állták a költségeid"

Ne keverjük a szülőt a hajcsárral!

Aki gyermeket vállal, annak tisztában kell lennie azzal, hogy egy önálló személyt hoz világra, és nem egy pulikutyát, amit kénye-kedve szerint ugráltathat. Egy valamire való szülő azt szeretné, ha a gyereke boldog legyen. Ez nem egy banki befektetés, hogy beleadok X összeget, és visszakapok Y-t, meg még 30 évig bármit megparancsolhatok. Aki így áll hozzá, az inkább ne vállaljon gyereket.

#8 "És neked jó hogy sokkal több munkával lesz kevesebb pénzed?"

És egy boldogabb életed.

Mert az élet nem csak a pénzről szól.