Hazakényszerültünk nagyszülőkhöz, pokol az életünk, hiába próbálok mindent a jó kapcsolatért, hiába?

A lányom apja tavaly tél elején otthagyott minket a kislányommal albérletben, 10 napom volt kiköltözni. Más opció anyagiak és jogi kérdések miatt sem volt, mint hogy "haza" jöjjünk. Nyilván nem örökre, csak míg talpra állunk. Krónikus beteg vagyok, idén volt több kórházi kezelés, ahová anyám csak egyszer jött be két hét alatt, akkor is csak elhordani mindennek és de szívesen wellnessezne itt. Aktívan keresek munkát, görcsösen szinte, de egyelőre csak olyan van, amit fizikailag nem valószínű hogy bírni fogok, újabb sérülés, akkor annyi. Minden reggeltől estig végighallgatom a válogatott szitkokat, rikácsolást, mindenkit szid, csak úgy lehet vele barátkozni, ha te is szapulsz valakit, de nem stílusom. Patkány, élősködő, szemétláda, belőlem ember nem lesz, selejt vagyok, én vagyok a ház ura, az van amit mondok, nehéz visszaadni. Ha kidobok egy műanyag ceruzatokot, akkor is minősíthetetlen stílusban ordít. Hazajön, az első hogy belénkkössön. A gyerekemet

nem engedi nevelni, úgy viselkedik mintha ő lenne az anyja. Vele is kiabál, őt is lebassza, bár én irritálom leginkább. Meg is mondta tisztább pillanatban, hogy nem csináltunk semmit, ő dühös és engedjük őrjöngeni..szépen mondtam hogy ez nem megoldás, de semmi.

Tudom, szülő nyakára költözni gyerekkel, biztos bennem is van hiba, de már akkora a bűntudatom, mint a Mount Everest. Tudom, hogy elbasztam, rosszul válaszottam, most betegen, munka nélkül itt vagyok és hiába vagyok motivált, nagyon fogy az erőm. Pedig a Picinek is békét szeretnék. Mit lehetne kezdeni, hogy a szüleimmel jobb legyen a viszony? Apámat azért nem írtam, mert nem beszél velem, csak káromkodik ha lát és anyámat hergeli ellenem(nagy az áthallás:/)

Nagyon szeretnék ebből kimászni, és hogy igazi szeretet uralkodjon a családban.