Tényleg egy "aljas szemét nő" lennék, amiért a gyerekem jövője és a saját jövőnk fontosabb a kutyánknál?

Normális környéken szeretnénk felnevelni a jövőre iskolás kisfiúnkat. Ahol most lakunk, jó szakmával is csak éhbéres munkát végzünk mind a ketten a férjemmel, a vállalatok sajnos sorra zárnak be. Rendszeresen szorulunk a szüleink támogatására mindkét oldalról. Ráadásul az iskola, ahová a fiunk járna majd, többségében kisebbségi diákokat nevel, akik agresszívek. Rendszeresek a botrányok az iskola körül.

Sokan vágták már a képünkbe, hogy a semmire vállaltunk gyereket, ami nem igaz! Attól még, hogy nem vagyunk diplomások, nekünk is jár a boldogság. Nem mi tehetünk arról, hogy munka lehetőség nulla ezen a helyen. De nem akarunk így élni örökké, tehát minden összejött ahhoz, hogy kimondjuk, költözni kell!

Innen jön a kutyás probléma. Egy messzebb lévő nagyvárosban kerestük az új jövőnket. Úgy néz ki, mindkettőnket felvesznek egy jobb munkahelyre. Egyelőre bérelni szeretnénk egy lakást, aztán majd ha biztos lesz a helyünk, eladjuk a jelenlegi házat (ha el tudjuk!) és vennénk egyet abban a városban. Gondolom a legtöbben tudjátok, hogy bérelt lakásba nagytestű kutya nonszensz. Ezért úgy döntöttünk, hogy jó gazdát keresünk a gyönyörű, német-juhász kutyánknak. Szerettük volna, ha olyan veszi át tőlünk, akit ismerünk, ezért a facebookon hirdettük meg. Azóta kapjuk a sok negatív kommentet a bejegyzésünk alá, hogy

"remélem majd a gyereketek is lepasszol titeket valahova idős korotokban"

"Aki egy kutyáról sem tud gondoskodni az nem lehet jó anya, sajnálom a fiadat"

és hasonlók.

Nem értem, miért ilyen kegyetlenek velünk az emberek? Mi csak élni szeretnénk egy boldog családban most, fiatalon, amikor itt van az ideje és nem negyven felett. Nincsenek nagy kívánságaink :(