Ti nem irigylitek azokat a feleségeket, akik csak úgy beleültek a készbe?

Nem!!!

Mi a férjemmel együtt építettük fel a házunkat, közösen...:) Minden négyzetméteréről közösen döntöttünk, és olyan, amilyennek akartuk... soha nem cserélném el egy kész palotára sem, mert ez volt az álmom!

A maradék meg... eleve nem becsülöm semmire az olyan embert, akinek nincs igénye arra, hogy szellemileg képezze magát és kihívásokat találjon az életben. Szeretem a munkámat. Ha annyira gazdag lennék sem adnám fel, az egyetlen, amire vágyok és akkor megvalósíthatnám egy saját vállalkozás lenne.

Ha otthon kellene ülnöm munka, tanulás nélkül inkább felakasztanám magamat.

Nem, én inkább azokat az embereket irigylem, akik olyan ügyesek, hogy úgy be tudják magukat biztosítani, annyi jövedelmet tudnak önmaguktól összehozni, hogy soha a büdös életben nem kell másokra számítaniuk, vagy azon aggódni, hogy esetleg valaha is kell. Sem férjre, sem szülőre, sem rokonságra, sem barátokra anyagilag.

Az is szar, ha nincs pénz, de az is szar, ha csak a másik pénze van.

Nem.

Csak azt esik jól elkölteni, amit én kerestem meg. Képtelen vagyok elfogadni, ha valaki helyettem fizetni akar, kivéve, ha tudom viszonozni. Nekem kifejezettem jólesik, hogy megdolgozom azért, amim van.. pedig nulláról kezdtem én is. De feltornáztam magam, szeretem a munkám, jól keresek vele szerencsére, megőrülnék, ha egész nap csak vakarnám a sejhajom :)

Nem. Én is a nulláról kezdtem. Sőt, egyedül, nem közösen egy párral. De mára már van saját lakásom, megtakarításom. Én így jobban érzem magam, mintha ezt mind egy férfi adta volna meg nekem. Így nem vagyok senkinek sem kiszolgáltatva. És persze büszke is vagyok magamra :)

Párom is magának teremtett meg mindent, segítség nélkül.

Talán ezért is illünk össze :)

Én a készbe ültem bele, úgyhogy a másik oldalról tudom tekinteni a dolgot.

Albérletben élő, fiatal nő voltam, amikor megismerkedtem a nálam tíz évvel idősebb párommal, mostmár férjemmel. A végzettségünk hasonló (mérnökök vagyunk mindketten), csak az ő háta mögött értelemszerűen 10 évvel több van... Volt egy vállalkozása, amibe szinte azonnal beszálltam. Eleinte csak mint önzetlen segítő, a saját munkám mellett szabadidőmben eljártam vele minden projektjére, segítettem a papírmunkában, vagy éppen ahol tudtam. Mit kaptam cserébe? Őt... Vele lehettem. Sokkal többet, mint amennyit akkor, ha mindezt nem teszem meg. Szerettem és szeretem, természetes volt, hogy építjük egymás karrierjét is.

A cég egy kicsit nagyobb lett, többet mertünk vállalni terjeszkedtünk az én szakterületem felé, észrevétlenül is benyelt. Kb. két éve voltunk együtt, amikor úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet és 100%-ban az ő cégére koncentrálok én is. Azóta összeköltöztünk, összeházasodtunk és megszületett az első gyerekünk. Én a terhességem alatt végig és a baba mellet is dolgozok most (nyilván nem olyan aktivitással azért). Egyszerűen imádom a szakmámat és mégjobban imádom, hogy ez egy közös szenvedélyünk a párommal.

Igen, rosszul esik ha otthonülő, semmit nem csináló anyukának néznek, aki beleült a készbe és a jóba.

Részben ez igaz. Sosem voltak anyagi nehézségeink, megélhetési gondjaink és ez a párom cégének köszönhető, ami mostmár szintén közös. Sosem tagadtam, hogy előnnyel indultam így, viszont olykor embertelen amennyit küzdünk, hogy egyről a kettőre jussunk és mellette a családunkra is elegendő időnk jusson, szóval én a rossz nyelveknek azt javaslom, hogy csinálják utánunk.

Az egykor 3 fős vállalkozásból egy 18 fős kis családias vállalkozást építettünk és a lelkünket kitesszük azért, hogy működjön. Cserébe siker és anyagi elismerés jár, amit az életünk azon részére szánunk, ahol az éppen jól jön. Én tudom azt, hogy a párom nélkül valószínű nem lennék ott, ahol vagyok. A párom is tudja, hogy nélkülem sosem indult volna el a cége egy másik, sikeresnek tűnő irányba is, ami jelentős bővülést eredményezett. Egy jó kapcsolat erről szól. Hozzáteszünk, kiegészítjük a másikat.