Őszintén! Te nem érzed néha tehernek a párod gyerekét?

Nem hiszem, hogy elmenekülnék. Egyedül nevelem a hiperaktív-figyelemzavaros gyerekemet, aki ennél hajmeresztőbb dolgokat művel. Viszont a kérdésedet még mindig nem értem. Most mit vársz? Először azt írod, hogy nem akarod nevelni mert ne a te dolgod, most azt, hogy te vagy az egyetlen aki törődik vele. Én biztos nem élnék ilyen pasival, aki szarik a gyerekére. (Ne védd, hogy remek ember, mert nem az. Ha az lenne, minden erejével azon lenne, hogy a gyermeke egészséges legyen mentálisan)Nehéz dolgod van, mert ha lesz egy közös gyermeketek még rosszabb lesz a helyzet és ha valami csoda folytán a te gyerekeddel foglalkozna, a nagyobbat ugyanúgy kihagyná ebből, ami szintén rontja majd a helyzetet.

Az én fiam örökölte ezt a "betegséget". Sportolni jár, hogy levezze a feszültséget, pszichológushoz és fejlesztőbe is jár. Ezt nem azért mondom, hogy fényezzem magam, de én valóban utána mentem a problémának és nem ráfogtam az egészet arra, hogy lelépett az apja, ezért ilyen. Másnak is van nehezen kezelhető, problémás gyereke, mégis próbálják a legjobban orvosolni a dolgot. És itt szinte lényegtelen, hogy örökletes idegrendszeri problémája van, vagy trauma és a nemtörődöm hozzáállás okozta a bajt.

"Hagyjam el a páromat, akit szeretek, azért, mert az exneje (és sajnos a párom se, ez igaz) nem képes embert nevelni a gyerekéből?"

Biztos vagy a szerelemben? Én nem. Az ember, ha szereti a párját, akkor a múltjával együtt szereti. A párodat gyerekkel és exfeleséggel együtt, csomagban kaptad.

Ezt pont olyan, mintha valaki sármos, agresszív, jóképű, gazdag, lusta, igényes, és abból nem lehet kiválogatni a sármos, jóképű, gazdagot, mert a többi tulajdonsága is vele jár.

Ráadásul így írsz a párodról, hogy nem képes embert nevelni????? Anyám, a közös gyereketek apjáról beszélsz!!! És nyilván a közös gyereketekből se nevel majd ember!

Ez lenne a szerelem? Jééézus!

"Igenis tehernek érzem azt, hogy nekem kell alapvető dolgokra meg viselkedési normákra megtanítanom. Nem az én feladatom lenne, nekem csak szeretnem lenne szabad,"

A teherről már írtam korábban, nem kell vállalnod, ha nem akarod, de a gyerektől csak a pároddal együtt tudsz megszabadulni. Ez a legelején kellett volna felmérni, amikor még nem voltál szerelme, és nem belemászni egy ilyen problémás helyzetbe. Nyilván most már nehezebb lenne szakítani.

"És ne haragudj, de nem hiszem el, hogy normális dolog egy ötévestől, hogy artikulálatlanul ordít, kidobálja a kaját a tányérjából, visszabeszél, az meg pláne nem, hogy bántja a kisebbeket. Az alapvető higiéniára való igényről meg már nem is beszélve. Érdekes, se én, se a testvéreim, se az unokatesóim nem viselkedtünk soha így, sőt a nővérem négyéves kisfia sem."

Lehet, hogy felnőtt szemével nem "normális" dolog ez, de kisgyerekeseknél ezek elég gyakran megtörténnek. Még akkor is, ha nem váltak el a szülők.

Amikor mi voltunk gyerekek, nem tudom, te hány éves vagy, én 35+, még teljesen más világ volt, mi sem olyanok voltunk, mint a mai kicsik. Változott a világ, sajnos sok szempontból rossz irányba, és a sok probléma, kínlódás, agresszió, stressz stb. a gyerekeken jön ki legjobban. És sajnos erről nem ők tehetnek.

"Ha csak három órán keresztül lennétek a helyemben, visítva menekülnétek haza.

Az a szegény, lelkileg sérült kislány, akit nagyon megviselt a válás, húsz perc alatt kiborítana benneteket.

Hiába szeretem, rettenetes a viselkedése, és nem igaz, hogy nem nevelem. Sőt, én vagyok az egyetlen, aki neveli. És hiába mondjátok, hogy milyen gusztustalan dolog azzal jönni, hogy nem az én dolgom, attól még ez tény.

Valóban nem az én dolgom, mégis csinálom. Majd akkor ítélkezzetek felettem, ha végigcsináltátok ugyanezt."

Nem tudlak sajnálni, 2 okból sem: mert a gyerek szemszögéből ismerem a jelenséget. Felbomlott családmodell, apám új nője, aki bár megpróbált alkalmazkodni, mégse volt képes soha túllépni azon, hogy én én anyukám igenis apámhoz tartozunk, míg világ a világ. Az én szüleim azért váltak el, mert kardinális kérdésekben nem értettek egyet, mégis a mai napig jóban vannak. Apám felesége pedig a mai napig rám vetíti az efelett érzett dühét, pedig én még csak nem is voltam ilyen probléméás gyerek, mint a párod kislánya. Egyszerűen a létezésemmel dühítettem őt, minden mozdulatommal, minden lélegzetvételemmel arra emlékeztettem, hogy apámnak létezett egy másik élete is, ami bizonyos szempontból soha nem is szűnik meg, hiszen szerencsére nincsenek szuicid hajlamaim, hogy kiirtsam magam a nő lelki háborítatlanságááért.

Ez nekem egy életreszóló tanulságot mutatott arra nézve, hogy gyerekes apukával nem kezdek, ez nekem komoly szelekciós alap. Rendkívül stabil és érett személyiség kell ahhoz, hogy ezt az ember a helyén kezelje és igenis itt a mostohának kell alkalmazkodnia. Rendkívüli lemondásokkal és kompromisszumokkal jár ez az élethelyzet. Először is ezt kell elfogadni (és tényleg elfogadni, mert a szerelem első hullámában az ember hajlamos minden felett szemet hunyni), hogy a gyerek lesz az első az apuka életében és habozás nélkül őt fogja választani, nem téged. Te gyakorlatilag mindig csak egy másodhegedűs maradsz és még ha születnek is közös gyerekeitek, teszem azt kettő, akkor nem az lesz az elsőszülött az apa szemében, aki a TI kapcsolatotokból született először, hanem az a gyerek, aki ténylegesen legkorábban volt meg. Apám felesége is ezért gyűlöl(t) engem főként. Túl nagy teher ez mindenkinek és te erre alkalmatlan vagy, és ezt nem rosszból írom. Keserves élethelyzetektől, csalódásoktól és fogcsikorgatástól kímélnéd meg magad, ha keresnél egy független, gyermektelen pasit, gondolom még fiatal vagy és szerencsére sok a fiatal 25-35 közötti nőtlen, gyerektelen pasi. Az ilyen kapcsolatok akkor szoktak működni, amikor már mindkét félnek vannak korábbi kapcsolatból származó gyerekei és jellemzően érettebb korban (40-50 körül) és már nem igazán akarnak a felek közös gyereket vállalni. Ezek az ún. patchwork családmodell, de ez megint más kategória.

Kedves kérdező!

Úgy látom,teljes választ nem kaptál még.

Nincs veled baj, sőt, nagyon nemes a segítőkészséged, és teljesen normális, hogy felmerül benned a kérdés, hogy miért neked kell az ablak alá szórt szemetet eltakarítani.

Minden a fejedben kell, hogy eldőljön.

Először is, ha már így alakult és felvállalod a párodat a kislányával együtt és meg is akarsz maradni ebben a kapcsolatban, akkor fogd fel ezt a TE feladatodnak és legyen ez az egyik célod, hogy a kislányt NEKED kell megtanítani a viselkedésre. Ha feladatul szabod ki magadnak, akkor máshogy fogsz lelkileg hozzáállni.

Mert úgy látszik, hogy ebben a kérdésben TE vagy az egyedüli, aki tenni is képes. Ne ezen múljon a kislány jövője. Tedd meg érte szeretettel, türelemmel, légyszíves! Én kérlek erre, ismeretlenül.

Másodszor. Hidd el, meg lesz ennek a gyümölcse. Nem most, nem holnap, hanem évek múlva. Mikor a kislány felnő és lesz annyi esze, hogy elgondolkodjon a sorsán, életén és akkor TE ott leszel, mint szeretett és megbecsült személy, példakép és elmondhassa Neked, mikor a saját gyermekét várja, hogy "olyan Édesanya szeretnék lenni, mint Te voltál Nekem."

Nem könnyű, főleg, ha nem a sajátod, de hidd el, megéri, még ha sokszor föl is akarod adni. Az élet sok furcsaságra képes és az igaz emberek mindig megkapják jutalmukat.

Nem vagy rossz ember!

Egy hétig itt, egyig ott? Hát gratulálok, a gyereknek a lehető legrosszabb, ne csodálkozz, hogy így reagál.

Az egész élete egy káosz, végre megszokná anyánál, vagy nálatok, máris mennie kell, ismét a másik szabályaihoz alkalmazkodni - melyek sokszor ellentmondásosak, stb.

Az én barátnőm 10-11 évesen is lázadó, mindennel szemben ellenálló volt, épp ezért (neki is egy hét itt, egy ott). Káoszos, nem találta a helyét, levert volt, máskor pörgött és vidám, aztán sírógörcs, mert el kell mennie apától-anyától, és egy hétig nem látja...

Nem normális az a törvényhozó, aki ezt találja ki, mint megoldást.

ja, igen, a gyerekeknél természetes az ordibálás (akár fulladásig), földhöz verés, kajadobálás... egyszerű hiszti, csak ez a lánykánál hatványozottabb, mert lelkileg cseppet sem stabil.

Te viszont döntsd el, kell-e ez neked (a vak szerelem már elmúlt, ezért kezdenek ezek zavarni). De igazából már felmerült benned, hogy nem a te dolgod nevelni a kislányt (pedig de, mert együtt laktok és te vagy vele többet).

Gondolkozz, hogy szeretnéd - TUDOD --e tovább csinálni, mérlegelj és dönts, majd ülj le a pároddal és komolyan beszéld meg vele a továbbiakat.

Megj.: nekem biztosan nem kéne olyan férfi, akinek már van gyereke. A mostohám utál, ellenem fordította apát, ő minden szavára ugrott, én az utolsó voltam a sorban. 6 évig éltünk így, a nő mindenbe belekötött, bármit tettem, apa pedig egyszer sem védett meg, sőt, egy ideig még én voltam a szmét, hogy nem alkalmazkodok az újhoz. ÉN, mikor kis híján belehaltam abba, hogy próbáltam neki megfelelni.

Nem tudom, hogy milyen mostoha lennék - természetemből adódóan normális -, de nem szeretném próbára tenni sem magamat, sem mást.