Őszintén! Te nem érzed néha tehernek a párod gyerekét?

#10,

én mindig elmondom neki bünti után, hogy nagyon szeretem, és hogy nem vele van bajom, nem ő rossz gyerek, csak a viselkedése volt helytelen. És mindig megbeszéljük, hogy legközelebb mit hogyan kell helyesen csinálni.

#11,

nem.

#12,

én megértem a páromat, biztosan szörnyű bűntudata van, amiért lelépett a gyereke mellől. Jár rendszeresen pszichológushoz, mert én egyedül nem tudom benne feloldani ezt a lelkiismeret-furdalást, remélem, a szakember tud neki segíteni.

Hagyjam el a páromat, akit szeretek, azért, mert az exneje (és sajnos a párom se, ez igaz) nem képes embert nevelni a gyerekéből?

Igenis tehernek érzem azt, hogy nekem kell alapvető dolgokra meg viselkedési normákra megtanítanom. Nem az én feladatom lenne, nekem csak szeretnem lenne szabad, foglalkozni vele, elvinni ide-oda, de nem látom korrektnek, hogy az én nyakamba szakad a felelősség, hogy normálisan tudjon viselkedni a kiscsaj.

És ne haragudj, de nem hiszem el, hogy normális dolog egy ötévestől, hogy artikulálatlanul ordít, kidobálja a kaját a tányérjából, visszabeszél, az meg pláne nem, hogy bántja a kisebbeket. Az alapvető higiéniára való igényről meg már nem is beszélve. Érdekes, se én, se a testvéreim, se az unokatesóim nem viselkedtünk soha így, sőt a nővérem négyéves kisfia sem.

"Sajnálom szegény kislányt. Mégcsak 5 éves, de már elszenvedett egy válást."

Igen, szegény kislány alig másfél éves volt, amikor a szülei elváltak. Túl sok emléke nincs a válás előtti időkről. És igazad van, biztosan jobb lenne neki úgy felnőni, hogy anyuka meg apuka ugyan együttélnek, de képtelenek normálisan beszélni a másikkal, nem tisztelik egymást, és állandóan csak az üvöltözés megy. Az biztosan sokkal megfelelőbb és nyugodtabb közeg lenne szegény kislány számára.