Őszintén! Te nem érzed néha tehernek a párod gyerekét?

Szerinted elszakítani egy msáfél éves, nagyon anyás kisgyereket az anyukájától, az dicséretes dolog? Szerinted az nem viselte volna meg a kislányt?

Meg hát nem épp az a bevett szokás, hogy 3 év alatti gyereket az apának ítélnek, ha csak anyuka nem pszichopata vagy drogos.

Amit lehetett, megtette a párom, megegyeztek a megosztott felügyeletben, a kislány 3 éves kora óta egy hetet itt, egy hetet pedig ott tölt.

Nem azt mondtam, hogy szándékosan pisilt be, hanem hogy szándékosan nem szólt róla. Érted, éjszaka átjön hozzánk aludni, kérdezem tőle, hogy mi a baj, rosszat álmodtál? Azt mondja, nem. Mondom akkor más baj van? Azt mondja, nincs semmi. Reggel megyek a szobájába beágyazni, és tiszta pisi az ágynemű. Kérdezem, miért nem szólt éjjel, amikor átjött? Erre közli, hogy mert elfelejtette. Ugyan már, most komolyan elfelejti azalatt a másfél perc alatt, míg átér hozzánk, hogy arra ébredt fel, hogy bepisilt? Pizsamát cserélni tudott, de szólni róla nem?

Meg elmegy vécére, kijön, kérdezem, hogy lehúztad a vécét? Szemrebbenés nélkül mondja, hogy igen. Öt perc múlva megyek be és látom hogy nincs lehúzva. Nehogy már azzal gyertek, hogy ezt nem szándékosan csinálja.

De szeret engem, sokszor mondja is, meg érzem is.

És mondom, én is nagyon szeretem őt, nem a puszta létezése a teher nekem, hanem az, hogy egyedül én nevelem, fegyelmezem. Nekem ez túl nagy felelősség, nem szeretem más helyett elvégezni a "piszkos munkát".

És nagyon nyomaszt a dolog, hogy ha én nem nevelem meg, akkor simán szociopata lesz belőle kamasz korára. Én is szeretném néha kényeztetni, de nem tehetem, mert így is szörnyű a viselkedése, valakinek felelősséget kell vállalnia érte.

#37,

köszönöm szépen, végre valaki megértette, hogy mit is akarok valójában kinyögni. :)

Én próbálkozom, és tényleg megteszek minden tőlem telhetőt, a fő gond az, hogy a kiscsaj frankón úgy viselkedik néha, mint aki az erdőben nevelkedett, a farkasok között. És ilyenkor rettenetesen dühös leszek, persze nem a gyerekre, tudom hogy nem az ő hibája. Hanem az anyjára, aki egy élhetetlen, hűtlen, akaratos, koszos, igénytelen nő, és nagyon fáj, hogy velem végezteti el a "piszkos munkát".

Joggal kérdezhetitek, hogy ennyi erővel a páromra miért nem vagyok kiakadva. Nos, azért nem, mert én úgy gondolom, hogy anyának születik egy nő, a gyerek születésekor egy anya is születik. Egy nőben dolgoznak a hormonok, munkál az anyai ösztön, ennek zsigerből kellene jönnie. Apává viszont senki sem válik pusztán attól, hogy gyereke születik, azt tanulni kell. És a páromnak amellett az elcseszett nő mellett nem volt lehetősége ezt megtanulni. Persze nem mondom, hogy ő nem hibás ebben, de rá mégsem tudok haragudni a fent leírtak miatt.

Sok helyen olvasom, hogy az újdonsült anyukák is meg szoktak ijedni a hirtelen rájuk szakadó felelősségtől, még akkor is, ha a vér szerinti gyerekükről van szó. Na, hát én meg dupla annyira parázok, mivel a saját gyerekemet "jogom" van elcseszni, félrenevelni. Ha valamit elrontok, azért csak magamat okolhatom, ugyanakkor helyrehozni is van lehetőségem.

De mi van akkor, ha a legjobb szándékom és a tőlem telhető legnagyobb igyekezetem ellenére valaki más gyerekének a nevelésében követek el valami óriási hibát? Pláne hogy túl sok tapasztalatom sincs. Ha elrontok valamit, teljes joggal tehet nekem szemrehányást akár a párom, akár az exneje. Ugyanakkor azt sem bírom nézni, hogy a gyerekből kis szociopata lesz 10 év múlva, ha nem teszek ellene. És úgy érzem, hogy ez a nagy teher teljesen összenyom.

Bocsánat, most aztán jól kipanaszkodtam magam, de legalább kiírtam magamból.