Férjemről mi a véleményetek?

Azt mondanám: Akkor menj!

És már pakolnám is össze a cuccait.

Végigolvasva a kérdést és a hozzászólásaidat is, ha hasonló helyzetben lennék, és nem elég, hogy a Párom nem állna mellettem, nem támogatna érzelmileg és nem tenne meg minden lehetséges dolgot velem együtt annak érdekében, hogy gyermekünk születhessen, nem elég, hogy néhány év után, 34 évesen feladná a reményt, de ráadásul még engem okolna egy olyan egészségügyi gond miatt, ami nem egy tudatosan választott egészségtelen életmód, káros szenvedély, vagy bármi más olyan ok miatt áll fenn nálam, amiről tehetnék (akár még úgy is, hogy az ő leletei tökéletesen rendben lennének, ami nálatok nincs így), és mindezek tetejébe egyszer a fejemhez vágná, hogy "majd ő elmegy, és csinál másnak gyereket", akkor én nem tudnám vele elképzelni az életemet a továbbiakban - sem gyerek nélkül, sem gyerekkel.

Még akkor is iszonyúan rosszul esne, ha egyetlen alkalommal, elkeseredettségében, csalódottságában, meggondolalanul mondana ki egy ilyen mondatot, anélkül, hogy komolyan így gondolná, de ezt még valószínűleg meg tudnám bocsátani, ha őszintén megbánná, bocsánatot kérne érte, és meg tudnánk beszélni.

De abból ítélve, amiket leírtál, nálatok nem ez a helyzet.

Nagyon egyet értek azzal a hozzászólóval, aki szerint amit a férjed tesz, ahogy veled viselkedik, az nem túl magas fokú az érzelmi intelligenciáról tanúskodik.

Én úgy gondolom, hogy egy ilyen élethelyzetben elhagynám a páromat, de nem sértettségből, dacból, hanem egyszerűen azért, mert tudnám, hogy soha nem fogom tudni úgy szeretni, ahogy ahhoz kell valakit szeretni, hogy közös gyermekre vágyjak vele, vagy ahhoz, hogy ha nem is problémák nélkül, de harmóniában, szeretetben tudjak vele élni akkor is, ha a sors esetleg mégis úgy hozza, hogy soha nem születik gyermekünk.

Ha így alakulna, éppen elég nehéz feladat lenne nekem elfogadni és feldolgozni ezt, megbékélni azzal, hogy nem lehetek édesanya, hiába vágytam rá annyira. Nem akarnék egy életet úgy leélni senki mellett, hogy - ilyen előzmények után - kimondva, kimondatlanul valószínűleg mindig ott lenne a levegőben, hogy a másik engem hibáztat, okol azért, amiért neki nem születhetett gyermeke.

Én úgy érzem, hogy egy ilyen kijelentés után elhidegülnék, eltávolodnék tőle érzelmileg, és alapvetően megingana az abba vetett hitem és bizalmam is, hogy bármilyen nehéz élethelyzetben számíthatnék a Páromra. Még az egyedüllétet is könnyebbnek és jobbnak érezném, mint hogy olyan férfival éljek együtt, aki szándékosan fájdalmat okoz és megaláz.

Nem akarom túldramatizálni a dolgot, és attól, hogy én így döntenék, másnak könnyen lehet más döntés a helyes ugyanebben az élethelyzetben.

Nyilván Te sem az alapján fogsz dönteni, hogy mások hogy látják ezt a kérdést kívülállóként, hanem a saját érzéseidre fogsz hallgatni. Én azt kívánom Neked, hogy azt a döntést tudd meghozni, ami számodra a legjobb hosszú távon.

34 évesen azért szerintem még messze vagy attól, hogy kifuss az időből - akár a férjeddel, akár valaki mással. :-)

Van olyan ismerősöm, aki hosszú, hiábavaló várakozás, több sikertelen lombik után már majdnem lemondott a gyermekáldásról, aztán 39 évesen szülte az első (természetes úton megfogant) babáját, és nemrég, 43 évesen a harmadikat.

Még egy dolog eszembe jutott a pajzsmirigy alaulműködéseddel kapcsolatban: anti-TPO értéket vizsgáltak neked vérből?

"Van olyan ismerősöm, aki hosszú, hiábavaló várakozás, több sikertelen lombik után már majdnem lemondott a gyermekáldásról, aztán 39 évesen szülte az első (természetes úton megfogant) babáját, és nemrég, 43 évesen a harmadikat.

"

Mintha tök természetes lenne 39,43 évesen szülni...

Nem elég megszülni,fel is kell nevelni. És nem, nem megoldás az, ha a gyerek esküvőjére, diplomaosztójára...stb. egy összeaszalódott, ősz lerobbant szülő megy járókerettel...

Kedves 43. hozzászóló!

Szerintem nem írtam azt, hogy természetes, és az sem, hogy ne lenne az. Én nem érzem arra sem képesnek, sem feljogosítva magamat, hogy megítéljem egy felnőtt nő és egy felnőtt férfi döntését azzal kapcsolatban, hogy milyen életkorban vállalnak gyereket, és nem érzek késztetést arra, hogy emiatt bárki felett ítélkezzem.

Gondolom, azt azért Te is érzékelted a hozzászólásomból, hogy nem az volt a célom, hogy ideálisnak állítsam be a 40 év feletti gyermekvállalást, amennyiben valakinek megadatik a lehetőség, hogy korábban szüljön, pusztán azt kívántam érzékeltetni ezzel az életből vett példával, hogy ha valaki vágyik a gyermekáldásra, akkor nem feltétlenül kell 34 évesen úgy éreznie, hogy kifutott az időből és nem kell feladnia a reményt.

Az nyilván törvényszerű, hogy minél idősebbek a szülők a gyermekeik születésekor, ők annál fiatalabbak lesznek, amikor a szüleik eltávoznak az élők sorából.

De azt is tudjuk, hogy egyikünk sem tudhatja, hogy mennyi idő van még hátra az életéből.

Van olyan idős rokonom, akinek a fiatalon kötött első házasságából nem született gyermeke, hiába vágytak rá, vártak rá sokáig. 37 évesen elhagyta a férje. Ő újra férjhez ment, és két fiút szült 41, illetve 43 évesen. Most 94 éves, a korához képest fiatalos testileg, szellemileg egyaránt. A csípőizületei fájnak évek óta, de járókeret nélkül jár, egyedül él és még el tudja látni saját magát. Az unokái egyetemisták, és nem hinném, hogy akár ő, akár a családja úgy gondolná, hogy rossz döntést hozott, amikor annyi idősen megszülte a gyerekeit.

Szomorú ellenpéldaként pedig eszembe jutott a Párom egyik kolléganője, aki 28 évesen szült ikreket. Hat hónappal később infarktust kapott a férje, és a saját karjai között halt meg, mire kiérkeztek a mentők.

Én ennek az egész kérdésnek abban látom a lényegét, hogy amikor valaki későn találja meg azt a férfit, vagy azt a nőt, akit egy életre el tud képzelni társaként, és akitől gyerekeket szeretne, vagy amikor valaki 8-10 évig, vagy időnként még annál is tovább vár a gyerekáldásra hiába, akkor nem dönthet arról, hogy 40 évesen szül, vagy 20 évesen. Arról dönthet, hogy ha az élet úgy hozza, és megadatik, szül-e 40 évesen, vagy afölött.

Azt írtad, hogy "nem, nem megoldás az, ha a gyerek esküvőjére, diplomaosztójára...stb. egy összeaszalódott, ősz lerobbant szülő megy járókerettel..."

Nem könnyű átélnem, hogy mit érezhet egy ilyen "gyerek", de én őszintén szólva nem tartom valószínűnek, hogy a többségük ebben az élethelyzetben, - amint ott áll a saját diplomaosztóján vagy az esküvőjén, - azt gondolná, hogy "Milyen felelőtlen döntést hoztak annak idején a szüleim. Bárcsak inkább soha meg sem születtem volna!"

Nehéz így kívülről véleményt, ítéletet mondani a férjedről, elképzelhető, hogy csak elkeseredésében mondta, amiket mondott, de akkor sem volt szép dolog tőle. Ezt én tisztáznám vele, és ha számodra egyértelművé válik, hogy szeret és kitart melletted, akkor jó meséllyel boldogok lehettek egy örökbefogadott gyerekkel. Egyébként én nagyon nemes dolognak tartom az örökbefogadást.

Azt meg hogy ki mikor szül, vagy fogad örökbe, mindenki tekintse saját felelősségének, ne foglalkozz azzal, ha valaki más véleményen van.