Hogyan monjam el anyukámnak, hogy ne jöjjön el a testvéremmel a koncertemre?

Kedves Kérdező!

A súlyos értelmi fogyatékosok nem tehetnek róla, hogy azok amik. Másfelől az is nagyon igaz, hogy miattuk rengeteg család ment már tönkre - mind anyagilag, mind lelkileg.

És sajnos az ilyen családokban az egészséges testvérek gyerekkora is totál el van cseszve. Nagyon is együtt érzek veled. Akik itt oltogattak téged, igen könnyen pofáznak. Nyilván fogalmuk sincs arról, hogy emiatt a hatalmas tragédia miatt - hogy a testvéred ilyen - neked mit kell átélned. Ja, és emellett ritka ostobák és naivak, hogy csak úgy hozzád vágják, hogy ne foglalkozz azokkal, akik emiatt szánakozva megbámulnak és csúfolnak. Könnyű azt mondani. Attól, hogy nem reagálsz a viselkedésükre, attól még bántani fog, idegesíteni és fájni, hogy folyamatosan beszólogatnak. Hiába mutatod magad közömbösnek ezek előtt a mocsadék trógerek előtt, ami a lelked mélyén ilyenkor zajlik, mégis hogy kapcsolhatnád ki? Sehogy. A szüleidnek tényleg mérhetetlenül fájdalmas ez a helyzet. Én azt tanácsolom, hogy próbáld a szüleidet igen finoman és igen kíméletes hangnemben rávezetni és rábeszélni, hogy a testvéredet adják be egy bennlakásos intézetbe - sokkal jobb lesz így mindenkinek. Hatalmas megkönnyebbülés lesz a szüleidnek és neked is. Ott szakképzett emberek foglalkoznának vele, néha meglátogatnátok. Neki úgy is teljesen mindegy hol van, hisz "ő nem tudja felfogni, hogy mi is van vele" . Persze egészen más lenne a helyzet, ha a testvéred mozgássérült, kerekesszékes, ám normális elmeállapotú ember lenne, de ő nem ez az eset. Durván megfogalmazva, az ő élete nem igazi, valódi élet, pusztán vegetálás. Fájdalmas és kegyetlen kimondani, de ő egy emberi roncs, hisz az embert épp az teszi emberré, hogy szellemi tevékenysége, értelmi megnyilvánulásai és érzelmi élete van. Benne sajnos legfeljebb csak kezdetleges, ösztönös érzések alakultak ki. Könnyen meglehet, hogy intézetbe adás után anyád munkahellyel kapcsolatos problémái is megoldódnának. Szép dolog a szeretet és az empátia, de pusztán ebből nektek nem fog kenyér az asztalotokra jutni. Valamiből meg is kell élnetek, így meg gondolom a testvéred miatt csak épültök le egyre jobban anyagilag, arról nem is beszélve, hogy szinte állandóan súlyos pszichés teher alatt éltek, és ilyen körülmények között kikapcsolódni sem nagyon tudtok. Így előbb-utóbb ki fogtok készülni idegileg is... Persze a szüleidnek hatalmas fájdalom lenne ezzel ténylegesen szembesülni, ám építkezni csak a valóságra lehet - pusztán érzelmekre úgy semmiképp, ha mellette nincs ott a racionalitás.

Amennyiben a szüleid erre nem hajlandóak, próbáld meg az életed a lehető legelviselhetőbbé tenni egyelőre, a későbbiekben pedig még csak véletlenül se te gondoskodj a fogyatékos testvéredről, hanem add be intézetbe. Gondolom te is akarsz majd saját családot és gyerekeket, akikkel boldog lehetsz - ha már gyerekként nem voltál az. Felnőttként bizonyára szeretnéd majd a saját életedet élni. Ha akkor is te gondoskodnál róla, a későbbi életedet (is) nagyon elcseszné, beárnyékolná és megkeserítené ez.

Ajánlom egy "sorstársad" véleményét:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

( 14. hozzászóló, én is teljes mértékben igazat adok neki.)

És emiatt ne érezd magad önzőnek és gonosznak. Én azt mondom - szintén nagyon kíméletlenül hangzik, viszont én bár mindig forró szívvel, de mellette mindig hideg fejjel formálok véleményt: Egy vegetáló, a világból szinte semmit még csak fel sem fogó, beteg ember miatt ne menjen tönkre egészséges emberek boldogsága és jövője. Persze a nagy empátiahuszárok ezekbe a dolgokba mélyebben nem gondolnak bele, csak a fotelból kényelmesen írogatva megjátsszák a mindenkinél jobb embert. Nem te vagy önző és gonosz, hanem ők undorítóak. (Vagy gyermekded módon naivak, akiknek az életről fogalmuk sincs.)

#42

Szerintem meg mindenki el tudja dönteni, mennyit bír el, és nem kell tanácsokat osztogatni, hová adja a testvérét.

38 -as (63 %-os)válaszoló! Abban teljesen igazad van, hogy sajnos tényleg messze nem mutatható ki minden fejlődési rendellenesség magzati korban.

De! Már ne is haragudj - te kevered a szezont a fazonnal. Te "csak" testi fogyatékkal élő vagy, de amúgy egy teljesen normális mentális képességekkel rendelkező, ép elmeállapotú ember. De azt te is beláthatod, hogy az talán még sincs rendjén, hogy egy vegetáló, nyáladzó ösztönlény miatt - aki még csak fel sem fog semmit abból ami körülötte zajlik, pusztán csak "van" , mint pl. egy szobanövény - egészséges emberek jövője és boldogsága meg tönkre... Épp ezért jöttek létre az ilyeneket államilag gondozó és ellátó szociális intézetek, lakóotthonok - mert hát ugye élve nem lehet őket eltemetni...

#45

Hát persze. Van egy fogyatékos testvére, ebben a helyzetben lehet aztán csak tárgyilagosan, hideg fejjel viselkedni. Bizony.

10000% hogy állami gondozásba adnám, főleg ha már lenne egy egészséges gyerekem, mert vele - és egyáltalán az egész családommal - nem fogok kitolni.

Ám - HANGSÚLYOZOM! - ezt a cselekedetemet NEM ANNAK A TUDATÁBAN TENNÉM, HOGY AMIT TESZEK AZ JÓ, HANEM KÉT ROSSZ KÖZÜL A SOKKAL-SOKKAL KISEBBIK ROSSZ. Mind racionális, mind érzelmi szempontból a lehető legteljesebben figyelembe véve és átérezve ezt a helyzetet - sőt, ha csak és kizárólag érzelmi szempontból nézném, érezném át ezt az egészet, akkor is ugyanezt mondanám, akkor is az intézetbe adás mellett döntenék.

Ezúton szeretném még jellemezni azt a kétféle embertípust, akik elítélik a Kérdezőt, a 26-os válaszolót és engem amiatt, amiket írtunk:

a) Akik maguk is súlyos értelmi fogyatékos gyereket nevelnek, és ezért vannak felháborodva amiatt, amiket írtunk:

Nekik annyira iszonyatosan fájdalmas ez az egész, hogy nem mernek a tényleges, kegyetlen valósággal szembenézni, így struccpolitikát folytatnak. Áltatják magukat azzal, hogy "csak a szeretet számít"; de ez valójában nem más, mint egy keserű kinyilatkoztatás egy hatalmas tragédiára. Mert az elején még bizakodnak, hogy nem lesz ez olyan nehéz, de ahogy múlik az idő, és a gyerek semmit sem fejlődik, a család lassan leépül. Ekkor már maguknak sem merik bevallani, hogy jobb lett volna, ha a gyerek meg sem születik, pedig ez az igazság. Ésszel nem lehet felfogni, mennyire súlyos dolog ez, és sokan nem is fogják fel addig, amíg nem szembesülnek az egész kegyetlen mivoltával. Addig reménykednek, hogy a szeretet segít, hogy nem is olyan súlyos a gyerek állapota, de aztán szembesülnek a tényekkel.

Mit mondhatnának a külvilágnak, jelen esetben beleértve ezt az oldalt is? Hogy azt kívánják, bár sose született volna meg? Hogy milyen pokol az életük? Hogy az egészséges gyerek(ek) gyerekkora is totálisan el van cseszve, talán a későbbi életük is? Hogy ez az állapot sosem fog változni, és belerokkannak? Ahhoz túl büszkék.

b) Az álszent erkölcsöktől vezérelt képmutató ripőkök, akik kényelmes fotelokból írogatva játsszák itt a széplelkűt:

Nyilván fogalmuk sincs, hogy igazából milyen is egy ilyen szituációban bent lenni, legfeljebb csak a felszínt látják, azt is csak homályosan. Persze az ilyen témákra rárepülnek ezek a képmutató erkölcscsőszök - hogy mutogathassák azt, hogy milyen végtelenül jó, csodaszép lelkű aranyemberek, miközben a fától nem látják az erdőt, csak hülyén okoskodnak, álszent módon próbálják pirongatni a kérdezőt és hullatnak krokodilkönnyeket a súlyos értelmi fogyatékosokért. Mit ne mondjak, hányingerkeltőek az álszent megnyilvánulásaik, emellett igen naivak és kegyetlen ostobák, mit kell azt szépíteni. Csak akkor nagy a pofájuk, ha okoskodni kell és be akarnak másnak szólni. Csak annyit, hogy vegyenek magukhoz 1-2 hétre egy értelmi fogyatékost, pelenkázzák, szolgálják ki, etessék és viseljék el az őrjöngéseit. Azt hiszem, hogy kisvártatva még a fing is keresztben állna ezekben a "szentekben". Szóba se kéne velük állni, le kell sz.arni, hogy mit pofáznak, mert ők csak kotnyeles álszent emberek, akik unalmukban oltogatnak másokat.

Az épelméjű mozgássérülteket, testi fogyatékkal élőket nagyon sajnálom, a családnak melléjük kell állniuk, az épkézláb embereknek tisztelettel és tapintatosan kell velük viselkedniük, lehetőség szerint ki kell őket taníttatni olyan szellemi - vagy általuk elvégezhető könnyű fizikai - munkára, amiben örömüket lelik és érvényesülni tudnak; megalapozva a jövőjüket arra, hogy boldogok lehessenek és ha van rá mód, házasodhassanak - de ez már egy EGÉSZEN MÁS TÉMA. Ebben az esetben - a Kérdező által felvázolt problémában - nem a pusztán testi fogyatékkal élőkről van szó (akik amúgy teljesen normális elmeállapotú emberek), hanem azokról a súlyos értelmi fogyatékosokról, akik világból szinte fel sem fognak semmit, szellemileg semmit sem fejlődnek, még évtizedek után is egy csecsemő szintjén lesznek, mert a Kérdező testvére ez az eset. Röviden: Nem egy téma a kettő; nem szeretem, ha a szezont keverik a fazonnal.

End of the topic.