Együtt maradnátok a férjetekkel ha a házasság során valamilyen baleset miatt tolószékbe kerülne?

#60, láttál már kerekesszékes embert? Mert hát ez a kérdés nem a nap 24 órájában intézményes ellátásra szoruló magatehetetlen emberről íródott ki, hanem egy kerekesszékes emberről, aki többnyire nem, hogy 24 órában, de egyáltalán nem szorul ellátásra, bizonyos dolgok megléte esetén (egyszerű dolgok, rámpa a kerekesszéknek a lépcső mellé, alacsonyra szerelt konnektorok, ilyesmi) teljes mértékben önellátó... tudod, kerekesszékes, mint az a "szegény, szerencsétlen" Stephen Hawking... meg sokezer társa, aki gyereket nevel, autót vezet, cégeket irányít...

Az egy tök másik kérdés, hogy ha valaki mondjuk egy baleset/betegség folytán teljes mértékben önellátásra képtelenné válna (sajnos ismertem ilyen embert, aki sikeresen fejest ugrott a 30 cm-es Balatonba, és nyaknál a széttörő gerinc-csigolyák eltépték a gerincvelőjét...) na, akkor mit csinálna az ember. Én mondjuk akkor sem hagynám el, de ez mondjuk már tényleg egyéni, és az sem elítélhető, aki ezt az életet nem tudja felvállalni.

Ez nem ilyen egyszerű.

Azt mondom, igen, met szeretem.

DE: minden ember máshogy dolgozza fel, és van aki direkt elüldözi maga mellől a szeretteit, mert nem képes elfogadni a helyzetet. Nagyon nehéz, és fárasztó lehet olyanon megpróbálni segíteni, aki nem hagyja.

Szóval igen, vele maradnék, ha látnám azt, hogy az alagútnak van vége, és ki tudunk alakítani egy normális életet. De ha évekig csak befordultan élne, és mindenkivel pokróc lenne, akkor nem.

Nézd, #63, tudod, a veszteség-reakciónak (hívják közismertebben gyászreakciónak is, de tök mindegy, hogy milyen típusú az a súlyos veszteség, ugyanaz játszódik le, ha az ember egy másik fontos személyt veszít el, vagy ha a saját egészségét...), vannak törvényszerű, mindenkinél (csak legfeljebb különböző mértékben) megjelenő szakaszai, ide tartozik a befele forduló önvádolás is, meg a kifele forduló vádolás is. Ez törvényszerű, mindenki átmegy rajta, akit hosszas súlyos betegség, életre szóló rokkantság ér.

Ilyenkor nem ölbe tett kézzel kell nézni, hogy "vajon mi fog történni", hanem fiogyelni, és észrevenni, ha ezek közül valamelyik kórosan erős vagy kórosan túlnyúlik, és akkor szakemberhez kell fordulni. Nincs ebben semmi csoda, a krónikus betegség az egész ember betegsége, törvényszerűen érinti a lelket is, olyan ember valszeg nem létezik, aki mondjuk elveszti a lábát vagy átesik egy infarktuson, és ne jelenne meg a betegségnek, balesetnek lelki hatása is.

Ilyenkor egyszerűen az egyén és a környezet KÖZÖS felelőssége, hogy a betegség-baleset lelki vonatkozásaira ugyanúgy figyelmet fordítson, mint a testiekre, és akármelyik síkon van zavar a gyógyulási folyamatban, a megfelelő szakemberhez forduljon, a rehabilitációnak ugyanúgy része a lelki vezetés, a pszichoterápia, mint a fizikoterápia.

Szóval ez egy aktív dolog, nem "attól teszem függővé, hogy kitartok mellette, hogy hogy képes feldolgozni", hanem "ha nem képes egyedül feldolgozni segítek", felhvom a figyelmét a gondra, segítek szakembert keresni ha szükséges, részt veszek a pszichoterápiás folyamatban*, stb...

* a dolog fontos része lehet a család-terápia, hisz a krónikus beteggel együtt élőkben is felvet a dolog konfliktusokat, őket is meg kell tanítani a helyzet kezelésére.

Aki azt mondja, hogy persze, de nem járt ebben a cipőben, azokból csak a nagy szavak szólnak.

Tessék megnézni a "Kerékbe törve" című magyar dokumentumfilmet. 10-15 év után nem bírod. És ha ő igazán szeret, el is enged. Persze, egészségben betegségben. De ha szeret, nem fogja azt mondani, hogy maradj vele, mikor neked lehetne teljes életed. Ha ennek ellenére, hogy elküld, te ott maradsz, az valami. De megsúgom, a legtöbb páciens nem bírja ezt a terhet, és nehezen is beszél róla.Nyilván nem egy nap alatt alakul ez ki, de a hoszsú évek megteszik, amit meg kell..

Most úgy gondolom, hogy igen. Aztán hogy mi lenne, ha tényleg ez lenne, nem tudom.

Egy biztos: ha motorbaleset miatt kerülne kerekesszékbe, otthagynám. Mert ha motorozna, biztos mondtam volna neki, hogy ne csinálja, mert baj lesz.

Utolsó: azt tegyük hozzá, hogy a vétlen motoros (szabályosan közlekedő) bele is halt, azt hiszem a helyszínen...

Sokan nagyon jókat írtatok, páran érdekeseket. Ez a Kerékbe törve c. dolog érdekes, lehet meglesem.

Igen, lehet, hogy látatlanba beszélünk, de szerintem az már egy szuper dolog, ha legalább elméletben egyértelmű a dolog, hogy a férjünkkel/feleségünkkel maradnánk. Nekem utóbbi.

Soha nem kívánom ezt megtapasztalni, és másnak sem, de annak örülök, hogy páran velem egyezőeket mondtatok, van remény még az emberekben...

A "Kerékbe törve" igen érdekes doku-film, igy van. Kitűnően ábrázolja a MAGYAR állapotokat-mentalitást. Azt a magyar mentalitást, ahol élősködőnek van beállítva a társadalom előtt a rokkant ( és ahol a saját szüleiket is ingyenélő nyugger-nek becézik...)

Ahol fizikai képtelenség eljutni mondjuk a XV. kerületből a nyugdíjintézethez, mert alig van busz-villamos, metró pedig szinte nincs is, amit kerekes székkel lehet használni, ahol a járdaszegélyek kerekes székkel nem használhatók, ahol a rokkant, kerekes széket használót ápoló családtagot havi 22 ezer FT-tal "jutalmazzák" (az intézeti ellátás ennek tizenkétszerese, de neeeem, annyit nem kaphat a rokon, aki ápol, mert még a végén nem halna éhen)

Soroljam a MAGYAR mentalitást még? Vagy sajnos, ismered?

És menj el BÁRHOVÁ külföldre. Nézd meg a közlekedési lehetőségeket, az ellátást, a rengetegnek tűnő kerekesszékest. Akik nem többen vannak külföldön, hanem csak ott nem dugják be intézetekbe és zárják el a világtól őket, hanem EGYENLŐ rangú tagjai a társadalomnak.

Most mondjam, hogy nemrégen volt egy értekezlet az egyik fővárosi intézményben a kerekesszékesekről, ahová bárki bemehetett, csak a kerekesszékesek NEM?????

A kérdésre válaszolva: HA NEM Magyarországon élek, akkor boldogan vállalom a szerettem gondozását.

Ha Mo.-n élek, akkor is, csak akkor tudom, nagyon sokat kell nélkülöznöm, plusz elviselnem egyes politikai körök "ingyenélő, nyugger" kifejezéseit is.