Tényleg a harag a megoldás? Önző lennék?

A következő a helyzet.

37 éves nő vagyok. Egyedül nevelem a lányaimat( 16,12)

Apám még gyerekkoromban meghalt. Később mindkét nagyszülőm is. Így csak a nyugdíjas anyukám, és a testvére (nagynéném), unokaöcsém van mint család.

Nem panaszkodásképen csak hogy tudjátok. 2 helyen is dolgozom, hogy a lányaimnak a lehetőségekhez képest megadjak mindent. Szerencsére a nagylány sokat segít, így el tudok menni már hajnali 4-kor takarítani nyugodt szívvel, mert tudom, jó kezekben van a húga. Takarítás után meg megyek a másik munkahelyemre és 8-9 órát dolgozom. Ezt csak azért írtam le, hogy tudjátok, nem lopom a napot, nem unatkozom. Na és most jön a lényeg.

Nemrég voltak az ünnepek. Karácsonykor 1 napot mindig anyunál vagyunk. Ilyenkor nagynéném is feljön vidékről (Debrecen mellett él egy kis faluban, míg mi Budapesten)

pár napra a fiával. A fia 19 éves. Késői gyerek. A szülésnél gondok voltak, agyvérzést kapott. Ennek eredménye az lett, hogy az unokaöcsém képtelen önállóan gondoskodni magáról. 2-3 éves értelmi szintjén van, vagyis erősen szellemi fogyatékos. Nagynéném ápolásin van vele továbbra is, bár tavaly az unokaöcsémet nyugdíjazták. Muszáj otthon maradnia vele, mert etetni kell, pelenkáztatni kell stb. Enyhe testi fogyatékossága is van, ami azt jelenti hogy a csontjai az állandó fekvéstől, a nem mozgástól eldeformálódtak. Bár tud mozogni, de sokszor csak járókával képes. (többnyire tolószékkel viszi mindenhová.)

Karácsonykor a nagynéném és anyám elém raktak egy szerződést, hogy olvassam át, és gondolkodjak rajta. A szerződés lényege az, hogy nagynéném a családi házát nekem ajándékozná, cserébe azért hogy én vállalom Tomika gondozását élete végéig. Ezt írásban rögzítenénk is. Valamiért a nagynéném a fejébe vette, hogy Tomikának a jövőjét be kell biztosítania, mert mi van ha holnap meghal??? Anyám támogatta a testvérét, mondván így lesz a legjobb. Én nem gondolkodtam 2 percet sem, egyből nemet mondtam. Mondtam hogy elég nekem a 2 lányom, akik mellett így is túl sokat dolgozom. Én nem vagyok arra képes hogy egy beteg rokont gondozzak. Nem érzem hogy annyira erős lennék, és nem akarom az életemet ápolásra áldozni. Megköszöntem hogy rám gondolt, de nemet mondtam. Anyám és nagynéném vérig sértődtek, hogy én egy önző, lelketlen nő vagyok. Csúnyán összekaptunk. Anyám azt mondta hogy szégyelli hogy miattam nem tart össze a család ami olyan kicsike.. A fejemhez vágták hogy ha valamelyik lányom lebénul akkor én szívtelenül intézetbe tenném. Itt kiakadtam, és mondtam hogy a saját gyerekeimet sosem hagynám cserben. Nem is akarok ilyenre gondolni hogy mi van ha... Nincs ha. Én nem vagyok képes arra, hogy feláldozzam magam egy beteg rokonért aki akár 70-80 éves koráig is élhet, gyerekszinten. Én nem akarok olyan életet hogy 50 évesen egy 30 éves beteg rokonnak a pelenkáját cseréljem.

Karácsony óta se az anyám,se a nagynéném nem békült ki velem. Még ma is haragszanak. Tényleg rosszat tettem? Tényleg el kellett volna fogadnom és vállalnom az ápolást?

Tényleg önző lennék?

Annyira rossz, mert tényleg a családom, és nem szeretnék évekig haragba lenni velük. De nem beszélnek velem. Ha felhívom őket, csak annyit kérdeznek. Meggondoltad magad?? Majd leteszik ha témát váltok. Mit kéne tennem?