Mi a megoldás? Miért nem fogadnak be?

Az a baj, hogy ha most, 3 évnyi "jópofizás" után bevallom neki, hogy igazából BÁRHOVA szivesebben mennék, mint hétvégente látogatóba az ő szüleihez, akkor kb. azt mondaná, hogy miért vezettem félre ilyen hosszú ideig. És ez jogos is lenne... szóval ezt így az elején kellett volna.

Az a gond, hogy annyira máshogy működik az egész családja, totál ellentéte annak, amiben én felnőttem - emiatt kezdek a kapcsolat tekintetében is elbizonytalanodni kicsit... tényleg hozzámenjek?? Nem hiszem, hogy fog változni az, hogy hogyan viszonyul a családjához - de azt sem tudom elképzelni, hogy én tudjak azonosulni azzal, ahogyan ők gondolkodnak.

Nagy dilemma. Mert ha a barátom lazítana valamelyest a hozzájuk fűződő köteléken, akkor vele minden oké, egy életet leélnék vele - csak a családja nélkül...

Elgondolkodtam: mi lesz, ha gyerekeink lesznek - én nem akarom, hogy ezek között az emberek között nőjjenek fel, vagy ne adj isten át is vegyék a stílust!

Nem azt akarom, hogy megváltozzanak.

Lehet kicsit érthetetlenül fogalmaztam... azt nem tudom, hogyan vegyem rá a páromat, hogy ne akarjon minden hétvégén (értsd: nem csak szombaton fél órára, hanem péntek délutántól hétfő reggelig) anyuci szoknyáján ülni.

Azért szeretném tudni, mert én saját kútfőből már majdnem minden létező "praktikát" kipróbáltam.

Hát, ilyen apróságoknak tűnő dolgokból érzem, pl. az apja 3 év alatt sem volt képes megjegyezni a nevemet - már a létező összes női néven szólított, mióta ismerjük egymást, de a saját nevemen alig (teszem hozzá, a párom tesója kedvesének a nevét azonnal meg tudta jegyezni). Vagy pl.bármi tanfolyamot, vagy csak hobbit elkezdek, az hülyeség, azt mondja mindenre. Vagy pl.beszélgetünk pl a kutyákról, sztorizgatok én is a gyerekkori kutyáimról és egyszercsak odafordul a páromhoz az apja és félhangosan, hogy én is halljam megkérdezi:"Te elhiszed, hogy volt neki valaha kutyája??"- meg ilyenek. Vagy pl. beszélgetésnél bármi témához én is hozzászólok, sose hallgatnak meg, hanem közbevágnak és átveszik a szót és nem hallgatják meg amit mondani akarok.

Ezek ilyen apróságoknak tűnnek, de nagyon zavaróak és egyértelműen látszik a szülein, hogy remélik, hogy nem én leszek az, akit végül a párom elvesz. Lerí róluk...

Én az ország másik végéről származom, nem élnek már a szüleim, csak a nagymamám. Nagyon ritkán járok el hozzá, mert az utazás elég drága. Jobbára párom családjánál vagyunk hétvégente. Persze hogy szereteném, ha jó viszonyom lehetne velük, meg kicsit jobban elfogadnának, befogadnának...

Előző barátomnak az anyja, miután megtudta hogy nem élnek már a szüleim, basszus, szinte anyám helyett anyámként szeretett engem, mindent megbeszéltünk, érdeklődött irántam, törődött velem. Ezért is olyan rossz, hogy itt meg így "kinéznek"...