Van olyan, akinek nem lett gyereke mert nem akart, de megbánta?

A saját sztorimat tudom elmondani, de kiemelném, hogy ez szubjektív, tehát nem mindenkinél működik feltétlenül ugyanígy.

Teljesen hasonlóan álltam hozzá, mint te. A gyerekek hidegen hagytak, kutyákhoz előbb éreztem késztetést odamenni, mint a gyerekekhez.

Zavart a sivítás, a "gyagyaságuk", a gügyögés, a maszatolás, stb.

Hozzáteszem, hogy nekem amúgy is kimaradt a "babázunk" rész az életemből, valahogy soha nem kerültem babák közelébe.

Szinte ugyanez játszódott le bennem, hogy biztos meg fogom bánni később, bár nem igazán éreztem rá késztetést. A terhességben is a terhet láttam, a szülésben a fájdalmat, görcsöket, a babákban meg azt, hogy unalmasak.

Rokonságban született baba, az anyjával nagyon jóban vagyok, gyakran látogattam. Amikor először a kezembe adta babát, úgy fogtam meg, mintha bomba lenne. Két hónappal később már legalább attól nem féltem, hogy összeroppantom, mert volt "tömege". 15 percig érdekes volt, jé, pici rajta minden, jé, megsimogattam a kutacsát, jé guvasztja a szemét, ha rám néz. Aztán örültem, hogy bármikor vissza lehet adni, tovább már nem volt érdekes.

A pelenkázástól eleve felfordult a gyomrom, szó szerint. Nem bírtam a szagát se. Rokon megértő volt, én megvárhattam a másik szobában, amíg végez vele.

Aztán összebarátkoztunk egy külföldi családdal, ahol sok gyerek van, már unokák is (gyerekek huszonévesek). Ott teljesen más családmodellt láttam. A gyerekekkel foglalkoztak, figyeltek rájuk, de szabadjára is engedték őket. Nem volt olyan nimbusz vonva köréjük, mint itt. A nagypapa simán szórakozott azzal, hogy az egy éves unoka szájához tartotta a cigijét, hogy "na, kérsz egy slukkot?", aztán mosolygott a fintorgáson.

A saját gyerekeiket is ilyen laza, de szerető légkörben nevelték. A 100 kilós, huszonéves fiaik a mai napig odamennek pusziért, vagy megölelni őket és hihetetlen kiegyensúlyozott emberek.

Ott kezdett el motoszkálni, hogy ÍGY már kezd tetszeni a dolog. Mert nem áll meg az élet a gyerektől, mégis megtalálták az egyensúlyt, hogy foglalkozzanak velük. A picik folyamatosan vigyorogtak, láthatóan nagyon boldog gyerekek voltak. Bár közös nyelvet nem beszéltünk, odajöttek, dumáltak hozzánk, kézzel-lábbal elkommunikáltunk velük. Ezek a gyerekek már tetszettek.

Itt indult el a vezérhangya, hogy mégse olyan ördögtől való a dolog. Belevágtunk. A terhesség érdekes volt, de semmi boldogság, meg "életem legjobb időszaka", hanem "legyünk már túl rajta".

Gerincprobléma miatt mondták az orvosok, hogy a császár biztonságosabb lenne, de én döntök. Oké, én nem vágyom a szülésre, altassanak, aztán meg is vagyunk. (Korábban már volt más jellegű műtétem, tudtam mivel jár, az altatást akkor is jól viseltem, semmi bajom nem volt tőle, úgy ébredtem utána, mint bármelyik reggel.)

Császár után is egyetlen bajom az éhség volt, de nem adtak, mondván kihányhatom. Szóval ez volt a legkomolyabb problémám. Behozták a gyereket. De cuki..oké, elvihetik. Semmi "jáájjj, anya lettem" érzés.

Hazavittük. Álltam felette, hogy atyaúristen, ezt nem gondoltam végig. Itt van, nem lehet visszavinni, kész, elcsesztem. FElelősségtudatból elláttam. Néhány nap múlva bűntudattól mardosva felhívtam anyámat, hogy én egy címeres ökör vagyok, elcsesztem, nem vagyok alkalmas erre.

Fél percig nevetett, én meg nem értettem. Aztán elmesélte, hogy pontosan ugyanezt érezte ő is, amikor hazavittek, pedig ő már nagyon akart gyereket. Sírtam, sz.rtam, ettem, aludtam. Nem érzett sajátjának. Apám sokat segített, de ő se tudott lányaként nézni rám.

Aztán eltelt pár hét és meglepődve vette észre, hogy egyre többet gondol rám, bejön megnézni, hogy alszom, vagy csak nézeget. Megvolt az első szociális mosolyom. Ott valami átkattant nála és kezdett kötődni.

De kiemelte, hogy szülés után ZÉRÓ anyai érzés volt benne.

Ezzel annyira megnyugtatott, hogy elmúltak a görcsösségem, "majd lesz valahogy" alapon csináltam tovább.

Aztán jöttek a fejlődési szakaszok, első válaszreakciók. Én is innentől kezdtem kötődést érezni.

A korábban említett rokon is megnyugtatott, hogy nem törvényszerű, hogy a kórházban párás szemmel öleli magához az ember, és elönti az anyaság érzése. Egyetlen elvárásnak feleljek meg: legyen ellátva. Szoptassan (ha nem megy, akkor tápszer), büfiztessem, cseréljek pelenkát, kész. Ő egyébként egészségügyis, mondta, hogy nyugi-nyugi, a mítoszokkal ellentétben nincs még igazán tudata a gyereknek, rá nem lesz hatással ez.

Szép lassan a kötődés erősödött és elkezdtem értékelni, kezdtem tényleg a gyerekemnek érezni. A férjem is maximálisan támogatott, ő is mindenre mondta, hogy nyugi, normális ez is, ne aggódj.

Amikor eleinte búvárszemüvegben cseréltem pelenkát - okulva a korábbiakból - a férjem csak mosolygott, hogy hülyén nézek ki, de annyi a lényeg, hogy a pelenka legyen cserélve.

Most két éves. Igen, a mai napig vannak olyan pillanatok, hogy "kész, kiteszem az ajtó elé és viszi aki akarja". Ilyenkor a férjem átveszi, engem meg elzavar egy órára kikapcsolódni. Amint visszaérek, már nyoma sincs az ilyen gondolatoknak.

Túlsúlyban vannak a pozitív érzések. Néha sok belőle? Persze, de szerintem mindenki besokall néha. Mert már fáradt, mert túlpörög a gyerek.

Az öröm része: babaként az első 1-2 hónap tényleg kötelességtudatból ment le. Aztán jöttek az apró változások. Kicsit olyan, mint amikor dolgozol valamin és utána elégedetten végignézel rajta, hogy "na, ezt én csináltam, az én munkám gyümölcse".

Később a "na, ezt tőlem tanulta, de jó viszontlátni".

Ha a kisállatokat szereted, akkor próbálok párhuzamot vonni. Amikor szobatisztásra szoktatsz egy kutyát (nagy kutyás vagyok :)), akkor elnézed neki a baleseteket az elején, hiába bosszantó feltakarítani a tócsákat meg az aknákat. Aztán tanítgatod. Élvezed, hogy te tanítottad meg ülni, feküdni, út szélén megállni. Érzed a kutya kötődését, hogy odamegy egy fejsimiért. A befektetett munka és az eredménye később elégedettséggel, örömmel tölt el, egyúttal erősíti a kötődést is.

Apám is mondta, hogy hónapokig kerülgetett csak. Aztán beteg voltam, ápolt, rácsimpaszkodtam, érezte, hogy ő a legfontosabb nekem. Ezekből alakult ki a kötődése.

Mind apám, mind anyám beszámolóján nagyon elcsodálkoztam, mert mintaszülőnek tartom őket, szerintem jobbat nem is kívánhattam volna magamnak.

Hogy az első hónapokban csak méregettek és nem volt kötődés? Baromira semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Mire már lett tudatom és emlékeim, csakis szép emlékek születtek.

Ez a saját történetem, ismét mondom, nem garancia, hogy másnál is ez a lefolyása, mert nem vagyunk egyformák. Próbáltam kívülről nézve elmesélni az én történetemet. Ma már nagyon boldog vagyok, hogy belevágtam és tényleg az életemet adnám a gyerekért. Ha egy napig a nagyszülőknél van, már hiányzik, néha késztetést érzek, hogy odatelefonáljak, őgy kell lebeszélnem magam (mert tudom, hogy királyként bánnak vele).

Ha a társadalmi elvárásokon rágódtam volna, biztos, hogy rosszul alakulnak a dolgaim. Sokat segített, hogy a családom türelmes volt és nem volt rajtam nyomás. "Lásd el, tartsd életben, a többi majd egyszer kialakul". És láss csodát, tényleg.

A "csoda", amire azt mondják, hogy ha majd gyereked lesz, akkor tudod csak meg, egyszerű pszichológia: a belefektetett energia, törődés automatikusan átalakul mély kötődéssé és egy idő után generálja azokat az ösztönöket, amelyek nem mindenkinél alapértelmezettek.

Nálam se voltak azok, ezért később jöttek elő, de előjöttek.

Kicsit olyan érzés, mint a kamaszszerelem. Igényled a közelségét, rózsaszín szemüvegen át látod, elnézed a "rossz tulajdonságait", felnagyítod a jókat, minél több időt szeretnél vele tölteni és rajongasz érte. Pont ugyanezt érzem, egyetlen különbség, hogy itt ugye hiányzik a szexuális indíttatás.

A sok apró öröm között olyan is lehet, hogy mutatsz neki egy állatot, "nézd, ez itt egy rigó", majd másnap ő mutatja neked hogy "nééézd, rigóóó". És tényleg észrevett egy rigót.

43.

Azért nem jött rögtön, mert császároztak, engem is és én is "csak" cukinak tartottam. A szülésnél felszabadul valamilyen hormon, ami okozza ezt a rögtön csodálatos érzést. Sok császárossal beszéltem és mindenki hasonlót mondott.

Az oxitocin, tudom. (Szex közben is ez szabadul fel és erősíti a pár kötődését).

Én is császárral születtem.

Viszont olyantól is hallottam már hasonlót, aki természetes úton szült. Neki két hétig az foglalta le minden gondolatát, hogy "ez k..ra fájt, kellett ez nekem?". Ezt szülész barátnőm is megerősített, hogy gyakori, csak senki sem meri reklámozni.

Nem tudom, hogy természetes szülésnél mi lett volna, de utólag azt mondom, hogy nem bántam meg semmit. A társadalmi elvárásoknak nem feleltem meg, de bár csúszással, előjöttek a "megfelelő" érzések és ugyanoda lyukadtam ki.

Egy dolgot kifelejtettem: világéletemben férfiakra jellemző gondolkodásmódom volt. Ez is közrejátszhatott, hogy a viselkedésem inkább az apák jellemzője, mint az anyáké.

Aki nem érti mi a gyermekvállalásban a jó, az

1. még nem találkozott az igazi férfival akinek szülni szeretne

2. lelkileg éretlen

3. alapjáraton éretlen

4. a saját szükségletein túl sosem fog fontosabbnak tartani valami nagyobb dolgot

Nem mindenkinek való gyerek, de hogy valaki konkrétan ne értse ennyi idősen hogy mi a jó a gyermekvállalásban, ilyen nőhöz még nem volt szerencsém. Pedig naponta ír ki kérdés legalább egy nő aki azzal van elfoglalva hogy ő nem akar gyereket (csak nem értem minek ezt demonstrálni, a gyerekesek sem írnak ki kérdést hogy ők miért is vállaltak gyereket)

Én csak arra válaszolnék, hogy miért szeretne valaki Anya lenni:

Nálunk a családban, mindkét részről azt láttam, hogy a szülők segítik a gyerekeket, mindent megtesznek, hogy boldoguljanak és magukat a gyermekeket is szerették. Anyukámmal sokat beszélgettünk a születésemről és nagyon jóban voltunk. Így már kiskoromtól tudtam, hogy én is szeretnék valakit segíteni, az Életbe indítani, megtanítani azokra a dolgokra, amiket én is megtanítottam. Együtt nevetni, sírni, jó emberré nevelni.

Én már most úgy gondolok a gyerekemre, mint egy teljes különálló, önálló lényre, aki rám bíznak majd, hogy útnak indítsam.

És mivel számomra az Élet értelem, hogy mi emberek egymásért éljünk, így mi sem természetesebb nekem, mint, hogy létrehozzak, felneveljek egyet.

Erre már csak rásegít, hogy a Párom is így gondolkodik.

Aki nem szeretné ezeket átélni, azzal sincs gond, csak ne mondják egymásra a 2 tábor, hogy nincs értelme valamelyikük életének, meg ne értetlenkedjünk.

23N