Van köztetek olyan, aki megbánta, hogy gyereke lett?

Tudom. Kapásból le leszek oltva. Már a kérdés felmerülése is tabu. De mielőtt elítélsz azért szeretném leírni a történetemet. Legalább így anoniman. 38 éves vagyok, 10 éve házas a férjemmel. Kerek 8 évet küzdöttünk a babáért. Mind a kettőnknél voltak gondok, a 4.lombik lett sikeres. Hatalmas csalódás volt mindig egy újabb sikertelen beavatkozás, a házasságunk is eléggé megrogyott. Én testileg is eléggé tönkrementem, de nem érdekelt. Ezalatt a hosszú évek alatt más sem lebegett a szemem előtt, csak, hogy szeretnék kisbabát. Az utolsó próbálkozásnál, már a férjem mondta, ha nem jön össze, befejezzük. Ő inkább elválik. Szóval megtörtént a csoda és a 4.lombik sikeresen megtapadt. Mindenki csodaként emlegette, én is a felhők között jártam még a terhesség alatt is. Fel sem tudtam fogni, hogy a gyönyörűen berendezett babaszobának végre lesz lakója. Aztán 3 hete megszületett a lányom. Mindenki úgy gondolja, ki sem látok a boldogságtól, de ez nincs így. Senkinek nem sem merem elmondani, de engem nem öntöttek el az anyai érzések. Szétszakad a hasam, fáradt vagyok, hiányzik a munka stb..Tudom ez mindenkinél így van, de normál esetben kárpótol a kis "csodád". Mindenki így beszél róla. Hogy bármilyen nehézségért megérte, ő az életem satöbbi. Én tisztába rakom, megetetem, szeretgetem, de mégsem érzem azt a mindent elöntő szeretetet. Ilyen hülyeségek járnak a fejembe, hogy megérte ezért ennyit küzdeni? Tényleg ezt akartam? Mi van, ha a természet direkt rendezte úgy, hogy én nem vagyok alkalmas anyának? Valamelyik nap eljöttek a munkatársaim. Sírtam, mikor elmentek. Nem vagyok karrierista, sem semmi ilyesmi, egyszerűen bezárva érzem magam. A lányom ráadásul nagyon sokat sír, és lehet, hogy ez az én hibám, mert nem érzi, hogy igazán szeretem. Szörnyű embernek érzem magam, sose gondoltam, hogy én aki mindent megtett volna egy babáért így fogok érezni. A férjemmel is megromlott a viszonyom, úgy érzem, még ő sem tudta feldolgozni. Mindenkit megnyugtatok, sose bántanám a gyereket, ha esetleg letámadtok. Nem ordítok vele, foglalkozok vele, csak itt bent érzem, hogy valami nem stimmel. Sehol sem merem elmondani, akármilyen anyával beszélek, csak és kizárólag csodaként beszél a gyerekéről. Mért vagyok ilyen selejtes? Mit kéne tennem, hogy változzanak az érzéseim? Egyáltalán fognak? Vagy én sose leszek jó anya?