Van köztetek olyan, aki megbánta, hogy gyereke lett?

Én teljesen megértelek,és igen volt olyan hogy megbántam hogy gyerekem lett! Ezért el lehet ítélni de csak őszinte vagyok!!!

Én 30évesen szültem spontán,és elsőre összejött. Nagyon vágytam már egy gyermekre,csak a körülmények nem engedték. Azt hittem ha majd anya leszek,az az igazi boldogság,rózsaszín felhő,minden heppy.

Nem így lett. Sőt a lányom csecsemőkora maga volt a rémálom! Állandó sírás,hasfájás,nemalvás,csak ölben volt el. Sokszor gondoltam arra hogy valaki elvihetné ezt a gyereket,mert én nem akarom/nem ezt akartam! Totál csőd/csalódás volt az egész anyaság. Mire nagyobb lett sokat javult a helyzet,de most sem alszik rendesen,én meg még mindig fáradt vagyok. Nem tudom a sok nem alvástól e,vagy egyszerűen csak kimerült vagyok. A férjemmel is megváltozott a kapcsolatom.

Rengeteg anya érez hasonló dolgokat hidd el,csak nem merik felvállalni,mert ez tabunak számít. Hidd el fokozatosan jobb lesz minden,ahogy nagyobb lesz a lányod! Most már a világ összes kincséért sem adnám,és sokszor fáj hogy miket gondoltam régen! Rengeteg örömet tudnak szerezni,nem könnyű,de kitartás!!!

Nyugi, el fog múlni ez az időszak. És nem azért mondom, mert legyintek a problémádra. Itt több dolog is van, szerintem ha a párkapcsolat sem a legjobb most, nagyon nehéz lehet neked. A babát ellátod, oké, a többi kialakul. Nekem nem volt valami "rossz" babám, de olyan fáradt voltam a kórházól hazajövet, hogy 3 napig sírtam itthon, aztán mindenki frissen, üdén jött "segíteni" (engem csak idegesített), én meg hulla fáradt voltam, még az is fájt, ha hozzámszóltak. A férjem tök béna volt a gyerekhez, az agyamra ment!!! Utáltam és szerettem egyszerre.

Majd 3-4 hónap múlva eszméltem, hogy "Úristen, van egy kisbabám,a ki az enyém, én "csináltam" (bocs a kifejezésért), és imádom! A férjem is ügyesebb, amiben meg topi, azt már "megbocsájtom" neki, kialakult szépen a rendszer, ki mit csinál :)

Akárki akármit mond, magától jön az érzés majd, most hiába mondunk bármit.

A férjeddel rendezzétek a kapcsolatot, minden jó lesz, hidd el!

"Tudom, selejtes vagyok. :( Már sírok most is."

Ne hagyd hogy az önsajnálat eluralkodjon rajtad!!! Még csak 3hetes a kicsi lányod,mi lesz veled később?! Az én lányom 2éves de még mindig vannak nehéz időszakok,az anyaság nem könnyű.

Véletlenül sem vedd bántásnak amit írtam,de ha ennyire magad alá kerülsz,inkább keress fel szakembert!

Már leírtam az én esetemet,de ennyire korán nem voltam ennyire magam alatt.

13as voltam. Ja és látom a "szuper anyák" pontoztak!

Nem vagy selejtes, és a szuperanyák sem szuperanyák, nyugi.

Elmondom az én történetem.

Nagyon vágytam babára, másfél év után jött össze, amikor megláttam a pozitív tesztet, sírógörcsöt kaptam, h én nem ezt akartam. A harmadik hónapig húztam a döntést, végül nem vetettem el, senki nem értette, h mi van velem, a párom teljesen kiakadt.

Én sem értettem, de olyan ellenérzésem volt a terhességgel kapcsolatban, h csak na, egy idő után már nem beszéltem róla, mert senki nem tudta elfogadni.

Megszületett, nagyon vártam, h vége legyen a terhességnek, kb 1 napig boldog voltam, túléltük, egészséges, stb. aztán jött az érzés, h elveszetttem őt. Hirtelen nagyon vágytam arra, h ismét a hasamban legyen, állandóan sírtam, lett egy gyermekágyi pszichózisom.

Tévképzetek gyötörtek, ellopják a fiamat, ilyesmik.

Vége lett, és szinte azonnal jött az érzés, kb 1 hónapos volt a gyerek, h én nem ezt akartam, nem fogom tudni a gondját viselni, nem is jó embernek szültem stb...

Aztán ez is elmúlt.

Kb 3 hónapos volt, mikor először éreztem anyai érzéseket, h ő a mindenem, imádom, jött az általad emlegetett rózsaszín köd:)

Ha nagyon rosszul érzed magad, fordulj a védőnőhöz, segíteni fog szakembert keresni, de én azt gondolom, h Te jó anya vagy, hiszen azon töröd a fejed, h vajon jó anya vagy-e.

Hidd el, aki nem jó anya, annak meg sem fordul ilyen az eszében...

A nehéz idők meg elmúlnak, egyre édesebb lesz, egyre több közös élményetek lesz, majd nézed, ahogy nyílik a kis értelme, majd mosolyog rád, csupa-csupa olyan dolog lesz, amiért érdemes élni:))))És akkor te is így fogod látni, ez 100%:)

Az anyaság egy érzelmi hullámvasút, állandó aggódás, állandó kételyek, és állandó boldogság és hála, h ő van neked:)

Szép napot kívánok Neked, nem sokára itt a jó idő, lehet menni nagyokat sétálni, a kedved is jobb lesz, egyre inkább belejössz, és élvezni is fogod:)

Puszi!

Kitartás!

Én nagyon mély depresszióba estem, csak néztem a gyerekem (tervezett baba volt) hogy mit csináljak vele, Ő meg ordított 24 órából 23-at. Az első 3 hónap maga volt a pokol, hasfájás aztán fogzás, nem tudtam szoptatni stb.

Ha úgy érzed, márpedig úgy tűnik, kérj segítséget. Ez lehet védőnő, doktornő akik majd segítenek diszkréten nem pellengérre állítva eljuttatni egy jó orvoshoz, aki segít.

Pár hónap, és majd ahogy látod hogyan fejlődik rájössz, hogy milyen jó is anyának lenni (még ha majd beledöglünk is :D ) Én is már visszasírom azt az időt amikor még baba volt, mert annyira imádom és tényleg csak a jóra fogsz emlékezni (no meg kicsit a rosszra is, de az elhalványul) és nagyon sajnálom, hogy a nagy nehézségek ellenére nem tudunk még egy babát vállalni (bár valószínűleg az idegosztályon kötnék ki a nyüzsi lányom miatt)

2 év 8 hónapos duracell nyuszilány anyukája