Van köztetek olyan, aki megbánta, hogy gyereke lett?

Szia!

Bár nekem nem lombikos a babám, sőt fiatal is vagyok, DE bennem hasonló érzések voltak. Anyu velünk él, ő is fiatal, az első pár hétbe konkrétan olyan érzésem volt, mintha nem is az én fiam lenne, hanem csak az öcsém. Elláttam, de nem éreztem az enyémnek. Bennem is megfordult, hogy nagyon rossz anya vagyok, leszek. Ezt még tetőzte az is, hogy nem tudtam szoptatni, vagyis tudtam, de csak fogyott szegénykém, a dokinő meg közölte, hogy küdjünk még egy kicsit a szopival, hátha több és jobb lesz. Hát több az lett, de jobb nem, végül úgy éreztem magam, hogy még éheztetem is szegény gyereket. Sok könyörgésre írtak fel tápszert. Onnantól kezdve a fiam nem sírt, egyre mosolygósabb lett. De éreztem még mindig nem az igazi.

Kb 2 hónapos volt amikor azt éreztem, tényleg én vagyok az anyja. És onnantól kezdve minden megváltozott. Ma a világ összes kincséért nem adnám fel. Amikor csak úgy odajön megölelni, amikor beteg és gondoskodok róla a szemével szinte azt mondja, köszönöm, anya. Ezekért érdemes élni.

Meg fog benned változni hidd el!

Jó anya leszel, főleg, hogy meg is tudod fogalmazni ezeket! Ha mással nem beszélj a védőnőddel, hidd el, ha jó védőnő meg fog érteni és tud segítséget ajánlani, adni.

Sokat segítene az is, ha lenne néha egy-egy szabad órácskád. Én belezakkantam volna, ha csak és kizárólag babás anyukákkal lettem volna. Van egy barátnőm, idősebb nálam, neki is van gyereke, de már tizen éves. Nagyon jó volt vele beszélgetni néha gyerek nélkül és nem csak a szopi, kaki, pisi, stb volt a téma.

Amit írtál egyik kommentedbe, hogy nem tudtál az anyukákkal azonosulni, akik csak a babáról kérdeztek, meg szopi idején no szex. Hidd el, nem attól jó anya valaki, ha csak a babájáról tud beszélni valamint mindent és mindenkit felad érte. Attól még, hogy anya vagy feleség és barátnő is!

Nos, csatlakozom a sok előttem szólóhoz, aki megért téged, én is így éreztem sokáig. Nagyon fontolgattam, hogy csinálok egy klubot „depressziós” anyáknak (nem voltam diagnosztizált depressziós), ahol jól kibeszélhetjük magunkat, és legalább látjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

Abban volt szerencsém, hogy az ismerőseim közt több olyan lány is volt/van, akik nem szégyellték bevallani, hogy nekik is hasonló gondolataik vannak, így jó humorral, ironikusan elcsevegtünk a „szenvedéseinkről”.

Ha számít bármit a véleményem, szerintem az anyaság egy olyan dolog, amit nem lehet előre elképzelni. Beszélhetsz róla bárkivel, úgysem tudod, mi vár rád a szülés után. Ha az ember gyereke sírósabb (az enyém is az volt), kipurcan az ember egy idő után, és minden baja lesz, hülye gondolatai támadnak, bezárva érzi magát – és ez valójában tényleg egy csapda, mert nem tudsz menekülni. Hiszen már van egy gyereked, akiért életed végéig felelősséggel tartozol, és aki miatt sok-sok dologról le kell, hogy mondj. Lehet, hogy ezt valakinek könnyen megy, vannak, akiknek nem. Erre mondom azt, hogy mások vagyunk, de azért vannak tendenciák a viselkedésben, és tudod mit?

Szerintem örülj annak, hogy te azon anyák közé tartozol, akik megmaradnak nőnek és embernek is, akiknek vannak más vágyaik is. Én újabb iskolába kezdtem járni, mikor a gyerekem egyéves lett – és soha nem élveztem még ennyire a tanulást. Szükségem volt intellektuális ingerekre is, mert lássuk be, a gyereknevelés inkább érzelmileg leterhelő.

Még valamit arról, amit írtál, hogy vki nem szexel a férjével: lehet, hogy szívtelen dög vagyok, de nem értem meg azt, ha valaki csudaboldog anyuka, de nem szexel a férjével. Vulgárisan fogalmazva nekem ez olyan, mintha semmibe venné a férfit, mintha csak addig kellett volna neki, amíg felcsinálja, aztán még persze szükség van rá esetleg pénzkereső gépként, de egyébként hagyja békén. Fura. Ahogy az is, hogy nem érzik ezek a nők, hogy „egyszerepesek” lesznek, megszűnnek nőnek lenni ettől.

Ne hitesd el magaddal, hogy rossz vagy, és mások tökéletesek! Mindenkinek megvan a maga baja, és ami a legfontosabb a te helyzetedben, tudd, hogy nem te vagy az egyetlen aki így érez, csak hát erről nem „illik” beszélni általában.

Hogy jó anya leszel-e valaha? A lányodnak te vagy a lehető legjobb anyja. A leírásod alapján nagyon lelkiismeretes vagy, ezért könnyen lehet, hogy kételyekkel fogsz küzdeni a gyereknevelés kapcsán (pusztán, mert belegondolsz majd a dolgokba, nem „zsigerből nyomod”). De szerintem inkább kételkedjék az ember, és gondolja át a dolgokat, mint hogy meneteljen fejjel a falnak.

15:00-ás „kisregényíró” vagyok megint:

„Mi van, ha a természet direkt rendezte úgy, hogy én nem vagyok alkalmas anyának?”

Erről még az jutott eszembe, hogy (bár lehet, hogy marhaság), egy kicsit fatalista vagyok, és azt gondolom, semmi nem történik véletlenül, és ha nem kellett volna, hogy gyereked legyen, nem is lett volna. Azt próbáld megkeresni esetleg, hogy mi lehet az, amit neked meg kell tanulnod azáltal, hogy gyereked van, mire mutatott rá az egész szenvedés a lombikprogrammal, milyen, esetleg eddig magad előtt is ismeretlen érzések, készségek jönnek elő a sírós gyerkőc miatt. (Bocs, nem ismerlek, nehogy megbántódj, de pl. lehet, hogy alapvetően türelmetlen vagy és álomvilágban élsz, és ezért kaptad, hogy várnod kellett a gyerek születésével, és sírós a babád?) Nem írok egyéb marhaságokat, de szerintem egy gyerektől baromi sokat tanul az ember magáról, és a világról.