Te megsértődtél volna ezen?

25-31-ig=y nektek is nagyon köszönöm a válaszaitokat! Azóta sem írt vissza, a telefont nem veszi fel. Most annyira bezsongtam, hogy holnap buszra ülök, és elmegyek hozzá.

Holnap lezárom ezt az egészet, mert ennek tényleg semmi értelme. Ez már minden, csak nem kapcsolat. Alapba is van egy olyan gyanúm, hogy van neki valakije (az utóbbi időben még szemetebb velem, mint eddig volt)...hát majd meglátjuk.

Sziasztok!

Nem tudom, hogy valaki még követi e viharos kis történetem, de azért leírom az élményeim.

Szóval tegnap nem kellett hozzá elmennem, mert reggel felhívott...Elmondta, hogy mennyire rosszul esett neki a kijelentésem, és azt akarta, hogy "böjtöljem meg". Ezért nem keresett, és nem reagált semmilyen üzenetre.

Én nem akartam vele telefonon közölni az érzéseimet, ezért megbeszéltük, hogy ma találkozunk.

Eljött értem, hozzá mentünk. (külön lakás, nem az anyjánál él)

Elég hűvös volt velem, de szerintem én is vele. Elmondtam, hogy szerintem túlzásba esett, és hogy ezek után még ő böjtöltet engem, az már végképp pofátlanság. Azt is elmondtam, amit írtatok, hogy soha nem áll ki mellettem, és mindig az anyja mellett dönt végül. Kérdőre is vontam, hogy négyszemközt miért volt velem olyan kedves, amikor pedig képbe jött a mama, akkor miért változott meg? Nem volt neki normális magyarázata, egyszerűen csak ennyi:"Te ezt nem értheted, anyu más mint a te szüleid." Komolyan mondom, sokszor úgy beszél az anyjáról, mintha valami földönkívüli lény lenne, akire teljesen más törvények vonatkoznak.

Na és ezután jött az, hogy kiadtam az útját...elmondtam, hogy ez így nekem nem kapcsolat, mert én nem erre vágyom egy férfitől. Röhej, így is két napot találkozunk egy héten, nekem már ez is kevés. Olyan, mintha a felesleges szabad idejét töltené el velem, amúgy mindenki más fontosabb.

Szerintem nem számított rá, hogy így a sarkamra állok, mert nagyon elkerekedtek a szemei. Mondtam neki, hogy gondolkodjon el az életén, hogy mit szeretne, mert szerintem nincs nő a világon, aki eltűri az ő meg az anyja hülyeségeit.

Végül összeszedtem a cuccaimat, ami nála volt, és megkértem, hogy hozzon haza. Útközbe egy szót sem szóltunk egymáshoz. A kapu előtt én úgy búcsúztam el tőle, hogy részemről le van zárva a dolog. Láttam, hogy azért nincs csúcsformában. Hát persze, ez lett a szívatása következménye... Szerintem valahol azt hitte, hogy könnyes szemekkel fogok a nyakába borulni, ha meglátom. Hát tévedett.

Kicsit (mit kicsit, nagyon!) furcsa most ez az egész, de érdekes módon megkönnyebbülést érzek. Egy könnycseppet nem ejtettem még, és talán nem is fogok...nem vagyok szomorú. Ez normális? :D

Köszönöm, hogy segítettetek a sok hasznos válaszaitokkal! :)