Felnevelnéd, ha sérült gyereked születne?

"De ha már megszületett,és mondjuk 2-3 éves korára jön ki rajta bizonyos betegségek sokasága,lenne szívetek eldobni magatoktól?Azt az embert aki a te véred a pocakodban volt 9 hónapig,vártad,abban a 2-3 évben ő jelentette a legnagyobb boldogságot neked...Eldobnátok?Csak azért,mert nem élhet teljes életet?Annál jobban kéne szeretni,és vigyázni rá.Aki így gondolja nincs szíve,szégyellje magát."

Nemhogy teljes életet, semmilyen életet nem élhet. Az neki nem élet, hogy vegetál... Lássuk már be... Aki pedig őmiatta nem élhet teljes életet, az a családja. Ha lenne mellette egészséges gyermekem, nem lenne szívem vele kitolni. Mert aki ennyire nem tud magáról, nem fogja fel úgysem, hogy mennyire szeretik... de az egészséges nagyon is szenvedne, hogy nincs anya se apja, mert azoknak csak a sérült testvér az első.

Egyik válaszadó, aki a háromgyerekes anyáról írt: elkeserítő... az a baj, az ilyen esetekről nem írnak az újságot... Mindig csak a kiszínezett, sok helyütt valótlan álomsztorikat osszák meg a világgal, hogy azt higgyék az emberek: nem akkora tragédia ez.

13:48: ez szép történet, de sok tekintetben más. A néni egymaga és a saját rovására vállalta ezt. nem tett ezzel súlyt más vállára, csak a sajátjára. és egy olyan pár mellett kitartani, aki sok évig teljes mértékben párja volt, nem ugyanaz, mint egy eleve sérülten jött gyermek mellett megélni a poklot az életet végéig, úgy, hogy mellette ott a párja, akitől nem várhatja el ugyanezt, és talán van egészséges gyereke, aki emiatt hiányt szenved.

és hogy utána halt, azt bizonyítja, hogy nélküle nem is tudott volna élni. van ilyen és ez gyönyörű. nagyon sok szülő veszíti el a pici gyermekét, mégsem pusztul bele a fájdalomba. mert jobb esetben van további gyermeke, akit nem hagyhat magára, vagy vállal újat, hogy legyen értelme az életének ismét. feldolgozhatatlan sebet szerez, de valahogy túlteszi magát rajta, a párja segíti benne.

15:27

Látszik, hogy soha nem voltál ilyen helyzetbe és nem is beszéltél olyanokkal, akik ettől mentek tönkre... Könnyű azt mondani, hogy vállalnád és lehet, hogy pár évig bírnád, aztán összeroppannál...

Könnyű mártírkodni, de abba meg nem gondolnál bele, az a sérült gyerek mennyivel lesz előbbre, mikor te már meghaltál? akkor ki gondozná? a másik, egészséges gyereked? ő is tönkretenné az életét?

Arra érdemiben nem reagáltál, hogy mi lenne a sérült gyermekeddel, ha meghalnál? Nem félnél, hogy akkor mi történne vele? Akkor nem maradna magára? Vagy azt hinnéd, valamelyik rokon csak vállalja ezt? Esetleg a másik, egészséges gyereked?

Jó példát hoztál fel az alommal... Én hiszek abban, hogy a természet van a legjobban összerakva a világon. A természetben egy sérült állat nem életképes, nem is. Ott az élet rendje a szelekció. Úgyhogy én egyet tudok érteni ez eutanáziával is súlyos betegek esetén. Mivel mégis civilizált faj vagyunk, nyilván nem a magára hagyás a megoldás, hanem a kegyes halál. Sokan érvelnek mindig azzal, hol az abortusz, hol más kapcsán, hogy mindenkinek joga van az élethez. Helyesen így hangzik: az emberhez méltó élethez. Aki vegetál egész nap, és nem tud magáról, az nem emberhez méltó életet él. Ha veled valami történne, mondjuk egy autóbaleset következményeként kómába esnél és esély sem lenne rá, hogy kikerülj abból az állapotból, szeretnéd, hogy úgy maradj még évtizedekig? Egy teher akarnál maradni a családodnak, akinek már öntudata sincs? Illetve mit gondolnál anyádról, ha ő görcsösen ragaszkodna hozzá, hogy életben tartsanak, miközben tudja, hogy sosem nyered vissza az öntudatod...

Lehet, hogy számodra két össze nem hasonlítható példa, de talán még az utóbbi a nehezebb eset. Mert, ahogy már írta valaki, ott van közös élet, élmények, nem eleve úgy kerül hozzád, hogy soha egy percig sem fogja fel, hogy ki vagy neki és hogy szereted.

Ez önsanyargatás, azért, hogy az anyának lelki békéje legyen. Semmi más. Mert a gyereke érdekeit nem szolgálja ezzel, még ha el is hiteti magával. Azért teszik az ilyen anyák, hogy ne érezzenek bűntudatot, így egyfajta hősnek hihetik magukat, de ez nem sokáig vigasz...