Egyszerűbb gazdagon az élet?

A válasz két dologtól függ.

Munkával szerezted a vagyont, vagy csak szerencsés voltál?

Ha meggazdagodsz, akkor onnantól sz*rsz a világba, vagy megpróbálsz ember maradni?

Nálunk az elsőnél az előbbi, a másodiknál az utóbbi áll fenn, vagyis próbálunk így élni.

A férjem lassan 12 éve kb. heti 60 órát dolgozik, nyaraláson mondjuk a felét.

Én vezetem a háztartást (állandó személyzet nincs), nevelem a három (hamarosan öt :D)gyerekünket és felügyelem az általunk támogatott alapítványok működését.

Persze lehetne ezt egyszerűbben is, de mi így tudjuk kivitelezni azt, hogy fenntartunk egy elég magas életszínvonalat, közben támogatunk másokat is és többnyire két lábbal állunk a földön.

Anyagilag biztosan de más szempontból már lehet hogy nem.

A túlzott gazdagság és fényűzés csak elrontsa a legtöbb embert. (Tisztelet a kivétel) Mert minél több van annál több kéne. Szerintem elég lenne annyi amiből szépen megtudunk élni és kész.Ha bele gondolok hogy egy arany kalitkában élnék magányosan és csak azért lenének barátaim hogy kihasználjanak nem vonz a gazdagság gondolata.

én nem tudok klasszikus értelemben vett gazdagságról meg szegénységről beszélni, de a saját történetem:

szegény családból származom, sosem voltak aktuális trendnek megfelelő játékaim vagy ruháim, de a meglévő keretből én választhattam, hogy mit vegyünk, és hamar megértettem, hogy ennyire/erre futja. a nővéremet többször hallottam panaszkodni, hogy csúfolták, de ő sem követelőzött soha.

DE! nem volt olyan nap, hogy nyugodtan ne beszélgettünk volna este négyen, hogy ne meséltek volna, hogy valamit ne magyaráztak volna el türelmesen. csináltunk szaloncukrot otthon, együtt főztünk hó végén paprikás krumplit, grízes tésztát. vittem tízóraira zsíros kenyeret, mert nem volt más, de azt is együtt kentük reggel.

később, mikor lett jobban pénz, lett divatos ruha, színház, nyaralás, síelés, de sosem a nagyon drága, viszont mindig nagyon jó volt.

most külföldön vagyok, többe kerül a lakhatásom, mint otthon az egész havi életem, és még nem sikerült megszoknom, hogy egészségtelenebb ételeket vagyok kénytelen enni, mint otthon (fehér liszt, kevesebb zöldség, stb.), de nem örülnék, ha futná drágábbra és jobbra, viszont cserébe az agyonhajszolt otthoniaknak nem lenne erejük/idejük/türelmük neten beszélgetni velem esténként. amúgy itt sok ingyenes múzeum van, kulturális rendezvények, vannak itt barátaim is, szóval nem rossz és nem unatkozom.

jövőre otthon már olyan lesz az órarendem, hogy tudok mellette munkát is vállalni, és fogok is, de örülök, hogy megtapasztaltam azt, amit.

tudom, hogy akkor is voltak nálunk rosszabb helyzetben lévők, mikor nekünk nagyon rossz volt, de úgy gondolom, valahogy az egész intelligencia és hozzáállás kérdése, mert hiába szakad a nyakamba a pénz, ha nem tudom okosan használni, meg hiába hajtom agyon érte magam, ha közben a gyerekemet más/az utca neveli.

igen is meg nem is.

nagyapám végigdolgozta az életét, hogy a családjának jobb legyen. jobb lett. ő meg tönkrement bele :(

annyi szerencse volt a dologban, h otthon melózott, különben anyum sztem nem is ismerte volna, annyira a munkájának élt. pedig imádta a családját, foglalkozott velünk amikor csak tudott, csupa szép emlékem van róla, de ha rá gondolok valahogy a munkaruhájában látom csak :D

nagyim dettó, mivel ketten csinálták a "boltot".

ami furcsa, meg talán jó is, hogy elég puritán életet éltünk, sosem nagyzoltunk, nem szerettük volna, ha irigykednek az emberek.

szóval én abban a hitben nőttem fel, hogy mi tulajdonképpen csórók vagyunk :D

persze volt szép házunk, bőséges kaja az asztalon. viszont nyaralni kb sosem jártunk, max balatonra, ladán és wartburgon kívül csak ünnepnapon ültem más kocsiban :D

sosem voltak úgymond menő ruháim, a családban senki nem viselt semmilyen ékszert, még szinte karórát sem.

aztán amikor 17 évesen csak úgy vettek nekem egy lakást, akkor meglepődtem, és rájöttem, hogy hoppá, sok gazdagnak látszó osztálytársam a közelében sincs ennek a "lehetőségnek". pedig a szüleik milliós kocsikkal hozták őket suliba, hatalmas modern házuk volt, síelni meg tengerpartra jártak üdülni már 6 évesen, én meg 12 voltam, mikor először jártam egyáltalán külföldön...

szóval jó is, meg rossz.

mára már nincsenek velem a nagyszüleim, pedig ha tehetném, naponta hálálnám meg nekik, hogy mennyit tettek értem. akkor még nem fogtam fel...

iszonyat sokat tanultam tőlük. talán azzal tudom ezt a hálát és köszönetet "megmutatni" nekik, hogy úgy élek, hogyha valaha újra látnának, nem csalódnának bennem, és érezhetnék, hogy nem hiába neveltek.