Van, aki kimondottan megkönnyebbült néhány családtag, rokon (akár szülő, nagyszülő, anyós, após, sógor stb.) halála után, mert nem jött ki jól vele, nem szerette?

Én nem pontoztam le, de szerintem az lehetett néhányaknak zavaró, hogy többen még élő családtagokról írnak, hogy majd nem fog hiányozni, de a kérdés arra vonatkozott, hogy ha meghalt egy ilyen családtag, utána volt-e megkönnyebbülés.

Ez egy érdekes dolog, mert egy közeli rokonom ki nem állhatta az anyját, nem tartották a kapcsolatot, de mikor meghalt az anyja, a rokonom teljesen kikészült egy időre. Ezzel csak azt mondom, hogy a megkönnyebbülés nem mindig következik be annyira egyértelműen, és nem azért, mert az elhunyt olyan jó volt, hanem mert ekkor realizálódik az itt maradtakban, hogy a konfliktust már soha nem zárhatják le. Soha nem lesz már alkalom számon kérni az illetőt, magyarázatot vagy bocsánatot kapni tőle a sérelmekre. Van, akinek ez traumaként jelentkezik a gyűlölt rokon halála után. Persze többségében persze biztosan megkönnyebbülés, csak vannak kivételek.

#12

Én épp tegnap könyörögtem már, hogy a jó isten vagy apámat vagy engem vigyen magához már

Nem élünk együtt, de az alkoholizmusa és az ahogy anyámmal bánik, ahogy gyerekkorunkban velünk bánt már sok .

#10

Igen, van!

Az anyosom es anyam ferje. Mellrak es tudorak vitte el oket. Megkonnyebbultem, nem kicsit, nagyon! ;-)

A 10-nek pedig tokeletesen igaza van.

Anyósom módszeresen teszi tönkre a körülötte élők életét, leszarom ha elítélnek érte de biztos bontok egy kölyökpezsgőt, ha megtér a teremtőjéhez, bár ha létezne pokol, szerintem még az is kivetné magából. Előrebocsátom, a halálát sosem kívántam, ahogy senki másnak sem.

Illetve a nagymamán mostohaanyja volt még olyan, hogy mindenki fellélegzett, amikor meghalt végre. Matriarchaként uralta a családot miután beleházasodott, az akkor gyerek mamámat dobálta az árvaházba ha úgy tartotta kedve és kivette, ha épp kellett bébicsősznek. Mindenkinek ő parancsolt, megszabta ki kivel házasodhat, hol lakhat stb. Mikor kisgyerek voltam, évente egyszer ha vittek oda de akkor is csak parancsolgatott meg szidott, egyáltalán nem sajnáltam, amikor végül elvitte az ördög.

A nagybátyám meg az apai nagymamám halálakor. Mindketten az apám életét igyekeztek megkeseríteni, egyetlen okuk az volt, hogy apu hagyta magát kihasználni. A nagybátyám miatt tizenévig járt a család tárgyalásokra, mert folyton feljelentette aput és egy ízben egy vaslapáttal esett neki, kiverte a fogait. Én és a nővérem egy kocsiból néztük végig az egészet, azt is, amikor a kerítésen át benzinnel locsolta le apánk fejét az az állatnak sem minősíthető lény. Mindeközben az apai nagymamánk ezt az egész viszályt csak tovább szította, nagybátyámat buzdította.

Apukám egy baleset miatt meghalt, az anyja csak 5 évvel utána. Az alatt az 5 év alatt a nagybátyám tovább folytatta az ámokfutását, velünk akarta fizettetni a nagymama számláit és az idősek otthonában való elszállásolását. Mivel vele volt eltartási szerződése, nyilván nem mentünk bele, de feszkós volt. Fenyegetőzött, felkereste a munkahelyünket, mindent elkövetett. Az anyja két éve halt meg, akkor nem éreztem semmit, de a nagybátyám utána még jobban bekattant, teljesen, inni kezdett, tavaly veseelégtelenség vitte el.

Nincs rá szó, mennyire fellélegeztem. Meghalt az agresszor és szerintem nagyon szenvedhet ott, ahol most van. De megérdemli.

Az unokatesóimmal azóta felújítottuk a sosem volt kapcsolatot, apáink viszálya ellenére azzal a céllal, hogy mi mások legyünk és meggyógyítsuk a családunkat...